Érzem magamban a lüktető erőt: a nőt, aki hihetetlen pontossággal zsonglőrözik a teendők között: a munkahelyen rend van az asztalomon – igaz, csak a szélső napokon, mert egyébként mindig halmozok, pakolok és tologatok; ráadásul nem kell sötétedésig túlóráznom sem. Igaz, a múlt hét elején fel akartam kapcsolni a villanyt, amikor beléptem a házba, aztán rájöttem, hogy még csak öt óra van és világos, de ez részletkérdés. Rend van a konyhában is, és főztem minden nap vagy minden másnap ebédet, ráadásul még sütöttem is, ami módfelett meglepő, hiszen a legendás almáskalácsomon (értsd: almás pite) és a palacsintán kívül mást nemigen alkotok. Vagyis alkottam. De ettől most határozottan és többször eltértem. Horgoltam is, belefogtam egy nagyobb projektbe is, sőt, hamarosan még egybe: megbízásból babatakarót készítek majd. Olvastam és jegyzeteltem is olyan témáról, ami érdekelt és semmi köze nincs a munkámhoz. Beszélgettem Férjjel, és közben nem ásítoztam – egyszer sem. És tornázom is. Úgy érzem, Superwoman-né változtam. Persze, a fejem fölött már ott lebeg a nagy kérdőjel: vajon meddig?
De aztán sietve elhessegetem a gondolatot. Volt nekem valaha egy főnököm, aki történetesen nő volt. Nem volt egyszerű élete: a második férjével élt, a negyedik fiát nevelte. Az első három fia az első házasságából született, és nem együtt éltek. A második férje “értelmiségi” volt: állandó munkahely nélkül, eseti publikációkból szerzett némi pénzt. Néha elkeseredtem a nyomás miatt – még kezdő voltam, talán túl lelkiismeretes és mindenkinek egyformán meg akartam felelni. Egyszer elsírtam magam. Odajött és csak annyit mondott: nem sírunk, hanem tesszük a dolgunkat, nem sírunk. És ahogyan mondta. Még most is hallom néha, amikor úgy érzem, már nem bírom tovább.
Tudom, hogy ez az időszak is elmúlik, ugyanúgy, mint a rossz szakaszok, de legalább igyekszem kiélvezni minden percét. Azt hiszem, sikeresen.
Persze, azok a helyzetek, amikor a pl. Férj leesik a lépcsőn és négy órán keresztül úgy hisszük, hogy meg kell műteni bokáját a nem túl megbízható, körzetileg illetékes kórházban, akkor kicsit átrendeződik a fontossági sorrend. És át is rendeződött. Éppen ma szedtük össze a különleges ismertetőjegyeinket, és egyértelműen a lista elején szerepelt az, hogy ő képes a saját lépcsőnkön elhasalni, én pedig minden gond meg tudom spékelni a reggeli felkelésemet egy kis ágyról való leeséssel. Hiába, van, ami nem változik. De jó ez így.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: