Lapraszerelt (rém)álmok

1. rész: A lapraszerelt

Az egész valamikor nagyon régen kezdődött. Még talán akkor, amikor nem is ismertük egymást Férjjel. Mindketten kicsit szerencsétlenek voltunk. Röviden összefoglalva azoknak az embereknek táborát erősítettük, akiken az új ruha kicsit lötyög, vagy már otthon veszi észre, hogy van rajta egy leheletnyi folt, amit onnantól kezdve egyszerűen nem tud nem észrevenni; akiknek az új telefonja öt perc után leugrik a földre; akiknél a szép pohárszett egyik tagja már a 3. otthon eltöltött perc után elpattan, és akiknek a szelíd tekintetű kutyájáról még a hazaszállítás előtt kiderül, hogy az alom legégetnivalóbb rosszasága – de otthagyni már nem lehet. Az utóbbit egyébként egyáltalán nem bánjuk, az előbbiekhez pedig már lassan hozzászokunk.

Viszont még mindig meg tudunk lepődni.

A legutóbb vásároltunk egy fenyőszekrényt. Elutasítva a fogyasztói társadalom préselt fa bútorait, a fenyő mellett döntöttünk. Persze, kétszer annyiba kerül, mint egy hasonló méretű préselt fa, de mindegy. (A gyerekbútorra még úgysem kell költenünk, nem azért burkolóztam mély hallgatásban az elmúlt hónapban, mert kopogott a gólya. Csak elöntött a munkavilága, az itthoni teendők, a kert, a családok. Szóval, a szokásos, csak több napsütéssel.)

Vártunk egy hónapot, amíg megérkezett a szekrény. Aztán hazahoztuk végre; megvettük az akkumulátoros csavarhúzót. Igazi kertvárosi idill volt a miénk: Gondosan szétválogattuk az egyes elemeket: külön a csavarokat, a tipliket és a ki tudja, hogy milyen nevet viselő alkotóelemeket, majd elkezdtük a “mérnöki” munkát. Raktuk. És raktuk. És raktuk. És az elemek nem passzoltak. Mindent bevetettünk: én még a konyhából is behoztam a “biztonságos” hosszú gyufákat, hogy lemodellezzem, vajon a lyukak és a tiplik milyen viszonyban állnak egymással. Hát, köszönőviszonyban sem voltak. A biztonság kedvéért a miénknél sokkal fejlettebb technikai érzékkel rendelkező Apóssal is láttamoztuk a lehetetlen  bútordarabot, de ő is csak értetlenül állt a rossz elemeket tartalmazó csomag felett. Bólogattunk, csóváltuk a fejünket, majd kimondtuk a végítéletet: ebből bizony csere lesz. Ergo: várakozás és újabb hónap az össze-vissza pakolt ruhák között.

Szóval, ezen egy kicsit meglepődtünk. De aztán megráztuk magunkat, és miután kilapátoltuk azt a sok rossz és politikailag egyáltalán nem korrekt megnyilvánulásunkat az ablakon, amivel azokat az egyéneket illettük, akik képtelenek voltak nyolc darab lyukat a megfelelő helyre kifúrni, nos, akkor már nevettünk az egészen. Ez a mi formánk.

És továbbra is élünk az enyhe káosz közepette: Férj ruhái szakadatlanul vándorolnak a meglévő szekrények között, keresik a helyüket – és főleg Férj keresi az aktuálisan legalul lévő darabot. Én pedig – mint egy lesben álló árnyék – , követem, és igyekszem kisimítani azt, ami összegyűrődött és eltüntetni azt, ami kilóg. De csak titokban – így az izgalmasabb.

2. (Rém)álom

Az elmúlt időszakban volt egy-két rémálmom. Talán a telihold miatt – vagy ki tudja. Nem volt köze sem a szekrényhez, sem az előttünk álló és vészesen közeledő újabb házfelújítási akciókhoz. Egyszerűen csak feltörtek belőlem olyan félelmek, amikkel olykor foglalkozni kell egy laza délelőtt erejéig, majd felkelni és folytatni az dolgunkat. Talán a félelem nem is megfelelő szó. Mert nem félek, csak érzek, gondolok, emlékezem. Néha azt is kell. Látok – dolgokat, amelyekben olykor kételkedem, de idővel megtanulom, hogy a cinizmust és Descartes-ot egy kicsit el kell csendesíteni és ottfelejteni a kapuban.

Néha ijesztő látni; majd azt látni, hogy beigazolódik valami rossz. Amolyan “lapraszerelten”: az egyes részek nem pontosan illenek egymáshoz; néha kell egy kis távolság, hogy jobban láthassuk azt, ami az orrunk előtt pihen. Néha csak egy pengeéles érzés marad, ami még az ébredés után is ottmarad és elkísér a délutánba, talán még a másnapba is.

Talán és néha. Nem igazán megfogható fogalmak, de megesik, hogy csak ezek állnak rendelkezésünkre. A végletes, ellentmondást nem tűrő nagy igazságok gyanúsak – általában megbundázzák őket, beállítják egy ideológia mögé.

Aztán a rossz érzést elfújta az áprilisi szél. Mert ez a szél olyan és az idén rengeteget fúj, viszi, amit talál: mosolyt, bánatot, kérést, imát, (rém)álmokat.