Van az a bizonyos dalcsokor, amellyel az országot járta négy színész és néhány zenész. Évekkel ezelőtt találkoztam az összeállítással, egy születésnapon, ami közös örömről és a mély fájdalomról szólt. Akkor bontottuk fel a kapcsolatunkat az első nagy szerelmemmel. Különleges élmény volt: a barátnőmnek egy fényképalbumot készítettem a szülinapjára, ami tele volt a közös emlékeinkkel – baromkodások esténként a kollégiumi szobában, tóparti kirándulások, közös főzések, esti borozások és bagózások. És a képeken ott volt a fiú, akiről azt hittem, a minden és semmi, az örök, a pótolhatatlan, az egyetlen. És szólt a zene: megcsalásról, kifáradt kapcsolatokról, mély szerelmekről, bűnös vágyakozásokról és őszinteségről. És fájt – de éreztem, hogy igaz volt minden egyes szava és taktusa. Egy kicsit belehaltam a zenébe. Potyogtam a könnyeim és elengedtem a kezét.
Sokáig azt hittem, hogy többé nem tudom majd úgy hallgatni a férfiakról és nőkről szóló dalokat, hogy ne az a bizonyos fiú és ne az a bizonyos este jusson eszembe. Sokáig sírtam még egy-egy dalon; olyan voltam, mint Pavlov kutyája – elég volt meghallanom az első hangokat és már potyogtattam is, szűnni nem akaró szaporasággal. De elmúlt: először csak enyhült, aztán a szipogást felváltotta a száraz tekintet. Sokszor elmondtam, hogy: Én, egyedül… – ezt mantráztam, és a végén már jólesett, és én, egyedül voltam az, aki talpra állt és megszűnt Pavlov kutyájának lenni. Már nem is éreztem magam kutyául – bocs, ezt nem tudtam kihagyni.
Tavaly pedig néhány dalt halhattam élőben. Mindent felülírt az az este: más dalokra helyeződött a hangsúly, és hirtelen arcul csapott, hogy többet érzek, mint egy nappal korábban. Érzem a múltam fájdalmát és a holnap szerelmét. Érzem azt, hogy nő vagyok és a mellettem ülő akkor még pasim (istenem, de utálta, amikor így neveztem), ma pedig már a férjem, férfi. Úgy éreztem, hogy ülünk egy érzelmi hullámvasúton, sok mindent megtapasztaltunk, voltak próbatételek, buktatók, magasságok és mélységek – de minek is magyarázzam, mindenki ismeri azt az érzést, hogy testileg, lelkileg, szellemileg milyen szerelembe esni és szerelemben lenni. Legalábbis remélem. Nekem egyébként szellemileg volt a legnehezebb. Ott sérültem a leginkább. A lelkem mindig bizakodó maradt, a testem éhes az ölelésre – nekik köszönhetem a férjem. A szellemem pedig leghátul kullogott, először csak hagyta magát elragadtatni. Aztán már feleszmélt. És milyen jól tette.
Kép forrása: innen.
Kommentek