Túl az első három hónapon

Sajnos, ez nem az a trimeszter, amire vágyunk.

Ez a bejegyzés annak az elmúlt negyedévnek a margójára készült, amit a babaprojekttel töltöttünk. Egyelőre sikertelenül. Mindketten jól vagyunk – sikeresen átvészeltük a kezdeti időszakot.

A kezdeti időszakot, amikor azért egy pillanatra mi is elhittük, hogy elsőre összejön. Rágondolunk, szeretjük egymást, megfogan, összemosolygunk, és csendben nyugtázzuk, hogy legalább ez simán ment. Aztán eljött a következő fokozat – nálam: pánikszerű internetes kutatás, kétségbeesés, hogy most akkor a szintetikus vitaminok a sátán művei vagy azzal ártok, ha már legalább fél éve nem szedem őket – kb. attól a gondolattól számítva és természetesen visszamenőleg, hogy komolyan felmerült bennünk a baba utáni vágy. Aztán még mindig semmi. Ovulációs teszt, fekvő pózban maradás hosszú ideig, teák, erőltetett nyugalom. Görcsös küzdelem a görcs ellen. Hárítás. Tagadás. Végeláthatatlan hétköznapok és pillanatszerű hétvégék. Hívogatás, csalogatás. Semmi. Csak egy csík.

Aztán egy nagy levegő. És még egy. És még egy. Mert legalább három kell ahhoz, hogy hasson a terápia. Elmélyült három sóhaj, teljes kilégzés. Az első a könnyek ellen, mert ez nem kudarc, nem hiba – és lássuk be: a babaprojekt is téves megnevezés. Már itt hibáztam, mert ez nem egy projekt, amire készülsz x hónapig, aztán lecseng 5 nap alatt, aztán kiértékelsz és továbblépsz. Ez egy átmenet egy új életbe, amiben ott sejtem a még ismeretlen, másfajta nagy szerelmet, amiben nem csak Férj és én szerepelünk, hanem egy új kis lény – esetleg lények (Anyósomnak négy unokát jósoltak… csak remélni merem, hogy nem egyszerre kell megszülnöm őket…). A második sóhaj a mély és az őszinte hité – a hit abban, hogy mivel egész életemben arra vágytam és arra készültem, hogy anya legyek, ennek el is jön a napja. Nincs semmi ok arra, hogy ne így legyen: Férj olyan apa lesz, amilyenre mindenki csak vágyhat: szeretetteljes, törődő, olykor szigorú. A harmadik sóhaj az elengedésé. Mert a görcs, az akarás, a teljesítményorientáltság és a projektszemlélet itt nemhogy nem segít, de egyenesen árt.

Kinyitom a szemem és arra gondolok, hogy talán ez azért van, hogy még egy kicsit kettesben lehessünk. Nem önzésből, nem valami fergeteges buli miatt, és nem is azért, hogy bármit demonstráljunk ezzel. Hanem csak azért, hogy ketten legyünk. Mert az az igazság, hogy így is jól megvagyunk: amióta Férj férj lett, én pedig feleség, minden ugyanolyan tudott maradni, mint amilyen előtte volt, talán egy kicsit fényesebb. Nem szebb vagy ragyogóbb, pusztán fényesebb. Nem a papírtól, hanem tőlünk: attól, ahogy egymásra nézünk; ahogyan A. megérinti az arcomat – még mindig ugyanolyan óvón, mint a kezdeti viharos éjszakák utáni első vallomást követően; attól, ahogy átölelem akkor is, amikor nem akarja; attól, hogy már veszekedtünk.

Elmúlt még egy másodperc és itt vagyok: teljes tudatommal, fájós derekammal – igen, most éppen nagyon fáj: nehezet emeltem (nem kellett volna…) – és reménnyel tele. Túl vagyunk az első három hónapon. Ezután is lesznek rossz napok és mélypontok, de azt hiszem, az első három hónap megtanított arra, hogy az akarásból nem lesz gyerek – csak szerelemből. És egyébként is: mennyivel szebb és boldogabb lesz az, aki önfeledtségben fogant!

Ha tetszett a bejegyzés, csatlakozz a facebook oldalamhoz!

A kép innen.