A nászút

Avagy hogyan töltsünk el négy nap három éjszakát egy csillámporos giccsfelhőben anélkül, hogy begolyóznánk?

Mert Keszthely valóban gyönyörű hely: a kastély, a Balaton, a hangulat, a kanyargós utcák, a macskakövek – és természetesen az a nem elhanyagolható tény is hozzájárult az ott tartózkodásunk során érzett kellemes melegséghez a szívünkben, hogy az a pár nap bizony a mi nászutunk volt. Nem volt nagyszabású,  nem jutottunk el a világ másik végére – ami nem is lett volna megvalósítható az akkori helyzetünkben, nevezetesen egy tetőcsere közepén -, de ez szerethető volt és a mienk.

Már odafelé is hangolódtunk: egy kis városnézés, ittunk kávét egy barátságos cukrászdában és egy szelet sütemény is akadt a tányérunkon. Így végre én is ettem édességet – a lakodalmi tortánkból nem ettem, a menetrendszerű, egymást meg kell kóstoltatni performansz során elfogyasztott egy falatot leszámítva. Ami valljuk be, nem túl sok.

Aztán sikeresen megérkeztünk a szállásra – ekkor kerített bennünket hatalmába az első döbbenet: ez a ház komolyan citromsárga, a mögötte álló pedig rózsaszín? Beléptünk az első terembe. Itt még teljesen lekötött bennünket az a tény, hogy a házigazda első kérdése az volt: jártunk már itt vagy sem, és amikor közöltük, hogy még nem, akkor biggyesztett: rendben, akkor megmutatom a szobájukat. Oh, mert ha már jártunk volna ott akkor azt mondja: viszlát, a szoba hátul/oldalt/odaát van? A második fogadótér, ahova beléptünk, hosszú némaságra ítélt bennünket: hamis aranykeretes tükrök, a naiv festészet remekei a falakon, úrias külcsínyre hajazó csíkos tapéta, a csillár üvegkristályos-lógós-hamis aranyos. És azok a művirágok… És még nem láttuk a szobát! Idő kellett, amíg magunkhoz tértünk. Pedig akkor még nem tudtuk, hogy mi az, ami a végzetes csapást méri ránk: a szobánkban – ahol szigorúan szarannyal szegélyezett fehér bútorok voltak, művirág és porcelán – csillogott a tapéta. Csillogott! Tehát csillámporos volt a tapétánk. Nehezen fogtuk fel. Az első nap feszengtünk is rendesen, menetrendszerűen fotóztuk a szoba egyes szegleteit, megörökítve a gyönyörű kis kompozíciókat: úgy mint az álarany dekorokat, a művirágokat, virágmintás ágyneműt és a tapéta sávjait. Amikor azt hittük, már nem lehet fokozni, hogy már mindent láttunk, mindig felfedeztünk valami újat. A legvégén a hátsó bejárati ajtó melletti mű orchideák nyűgöztek le. Mondjuk, egyértelműen naivitás volt a részemről azt feltételezni, hogy a szállásunkon bármi is eredeti.

Ezt leszámítva remekül éreztük magunkat: turistáskodtunk, jókat ettünk, múzeumokba jártunk, elmentünk színházba és olyat tettünk, mint még soha: az első felvonás végén otthagytuk az előadást, mert nézhetetlen volt, közben megettek bennünket a szúnyogok, és szenvedtünk a rossz humortól és a ripacskodástól. Egyébként nem is értem, miért gondoltam, hogy jó lehet egy olyan darab, ami egy rossz társulat rossz produkciójáról szól.

Vettünk ismeretterjesztő könyvet a városról, amibe lejegyeztem a legfontosabb eseményeket is: mikor merre jártunk, kivel találkoztunk, kivel beszélgettünk. Először Férj hallani sem akart arról, hogy beleírjak a könyvbe – szerinte az főbenjáró bűnnek számít. Aztán, amikor  elolvasta az első bejegyzéseket és ráérzett, milyen jó is lesz ezt majd visszaolvasni, akkor megenyhült. Küldtünk haza (mindegyik otthonunkba) képeslapot (postán adtuk fel és bélyeget ragasztottak rá; nem is hinnétek, de az utóbbi már kuriózumnak számít, és a postás néni türelmének és jóindulatának köszönhető, hogy nem gépi pecsét került rá a hagyományos megoldás helyett). És volt még egy nagyon kivételes és megismételhetetlen pillanat: az egyik múzeum bejáratánál, amikor a kedves jegykezelő megkérdezte, hogy de hát ki a második jegy gazdája, akkor A. felém fordult – én egy picivel hátrébb álltam – és azt mondta: A Feleségemé. Így, nagybetűvel mondta. És először szólított így. A hibiszkuszok között ez különösen jól esett.

És sokat beszélgettünk: önfeledten, kettőnkről, a világról, a jövőnkről. Egyszer még be is boroztam… Volt időnk kettesben lenni és együtt lenni. Tökéletes lezárása volt a tökéletes két hetünknek.

Lehet, hogy egy ideális világban a mézes hetek nem négy napig tartanak. Lehet, hogy egy tökéletes világban egzotikus tájakon és hófehér homokos partokon töltik a tökéletes párok a nászútjukat pezsgőzve – utáljuk – és koktélozva – nem utáljuk – baldachinos ágyban fekve. De mi kicsit (?) tökéletlenek vagyunk. Keszthely pedig mindig nagyon különleges hely marad a számunkra.

Ha tetszett a bejegyzés, csatlakozz a facebook oldalamhoz!