A reggelek csak az enyémek.
Ez nem én vagyok. És nem ma reggel készült. Sajnos. Forrás
Amióta nem lélekszakadva indul a napom – értsd: ötkor ébredés, háromnegyed órával később pedig szolid sminkben ácsorgás kisebb-nagyobb (de általában kisebb) lelkesedéssel a megállóban – nos, azóta teljesen megváltozott az életem. Lett magamra időm: továbbra is ötkor kelek, vagy inkább fél hatkor, tornázom vagy olvasok vagy mosogatok – mikor mire jut reggelente háromnegyed órám. És élvezem. Én. Aki mindig is utált korán kelni. Aki inkább extra-hiper-szuper gyorsan készülődött, a reggeli rutint a legszükségesebbekre szorította csak azért, hogy fél órával tovább alhasson. Emlékszem, Jé képes volt az egyetem alatt hajnalban kelni és tanulni, vagy éppen mosogatni – később, amikor már dolgoztunk. No, én soha. Ehhez képest most nem adnám semmiért a reggeleket. Igaz, néha nehéz felkelni és elindulni, de amikor már ott tartok, minden sokkal egyszerűbb. És az is igaz, hogy napközben többet mosolygok olyankor, ha mozgással indítom a napot. (A témáról bővebben itt és itt olvashatsz.) De még a reggeli mosogatás is jótékonyan hat rám, mert tudom, hogy lényegesen kevesebb tennivaló vár rám, amikor hazaérek.
Ez lett az én privát Én-időm. A. még alszik, vagy még dolgozik. A telefon nem csörög – mert valami óriási dolognak kell ahhoz történnie, hogy bárki 7 előtt telefonáljon. A kutya is pihen még – pl. így:
Feladat: találd meg a kutyát
Közben várom, hogy már ne csak én legyek ezeken a reggeleken. De talán már nem kell sokáig türelmesnek lennem…
Kommentek