Otthon, házasság, gyerek – A. és er módra.
És eljött az a május, amikor lett saját otthonunk: egy szürke ház nagy kerttel – rengeteg átalakítani és felújítani valóval. De minden zegzugát és hibáját imádtuk már a legelső, kilátástalanul kuplerájosnak tűnő pillanatban is. A. érzelmileg is erőteljesen kötődött a házhoz, hiszen itt éltek a nagyszülei. Én pedig megszerettem a tágas, napfényes tereit, a konyhát és a parányi fürdőt. A költözést egy szombati napra időzítettük, az azt megelőző szerdán még kétségbeesetten ültünk a bejárati ajtó előtti lépcsőn, és próbáltuk a fejünkben összerakni azt a valószínűtlen és irreális képet, hogy mi ebbe a romhalmazba három nap múlva álomra hajtjuk a fejünket. Merthogy a kőtörmeléktől kezdve a beszáradt festékfoltokon át – akkor tanítottam meg A.-nak, hogy mi is az a kulimunka – a mindenre rátelepült vastag portakaróval is meg kellett küzdenünk. Eljött a szombat: reggeltől estig takarítottunk és pakoltunk, rendezkedtünk, mértünk, szekrényeket igazítottunk a helyükre – és este beleszédültünk az ágyunkba. Végre a közös otthonunkban aludtunk.
A házban nincs egy derékszög, a fürdőnkben egyelőre – de már csak néhány hétig – háromféle csempe van, amelyek különböző korszakot idéznek, a zuhanyzóban a lefolyó a legmagasabb ponton áll; a konyhában két héttel ezelőttig metlaki volt, a plafonok és a falak is rusztikusak (értsd: egyenetlen, néhol hullámos felület) – nekünk mégis a nagybetűs otthont jelenti. Ja, és kb. egy hónappal ezelőttig masszívan beáztunk már három csepp esőtől is. Az otthont mindig is olyannak képzeltem, mint ami folyamatosan alakuló, változó és tökéletesedő hely, amelyet átitat az ott élők lénye.
Van egyébként két mozzanat, amit eddig elhallgattam: két kifejezetten a nőkre jellemző vágyálom, amelyet ha egy nő szavakba önt, nem tudja megőrizni hidegvérét és diplomatikus távolságtartását. Az egyik a gyűrű-kérdéskör, a másik pedig a gyermekvállalás.
Nos, ez a két téma természetesen engem sem hagyott hidegen. Már az átköltözésem idején úgy éreztem: az lenne a minimum, hogy amennyiben feladtam a karrierem és az otthoni életem, akkor ezt egy gyűrűvel ellensúlyozná A. Természetesen ennek hangot is adtam. Először finoman célozgattam. Aztán már kevésbé voltam finomkodó. Elkapott a gépszíj és nehéz volt onnan visszatérnem a józan ész vidékére, ami végig azt diktálta: az ilyen dolgokat nem lehet erőltetni – vagy eljönnek, vagy nem. Aztán elengedtem: nem beszéltem róla, nem agyaltam többé rajta és nem célozgattam, nem volt látványos összekacsintás a barátnőkkel. És egy este felhozta magától a témát. Megkérte a kezem – először gyűrű nélkül. Aztán gyűrűvel. Mindkétszer igent mondtam és sírtam. (Igen, én már csak ilyen sírós vagyok.)
Amióta az eszemet tudom, arra vágyom, hogy anya legyek. Ez az érzés természetesen többszörösen felerősödött azután, hogy a gyűrű az ujjamra került. A helyzetet az bonyolította, hogy A. régimódi: a házasság előtt hallani sem akart a gyerekről. Viszont a nagy cécót sem akarta, így néhány hónapig ment a huzavona: hol legyen az esküvőnk, milyen is legyen. Aztán tavaly karácsonykor azt mondtam: nekem mindegy, menjünk be a hivatalba és két tanúval papírozzuk le a dolgot. Csak legyen már végre gyerekünk. Erre ő: Nem, akkor legyen a cécó. Ki érti a férfiakat! Akkor ért a következő meglepetés, amikor közölte: talán nem kell megvárnunk a próbálkozással az augusztust. Szóval megvolt a nagy abroncsos és öltönyös cécó – amit már korábban érintettem – nincs kizárva, hogy egyszer még szentelek neki egy külön bejegyzést. És most valahol itt tartunk a történettel. Persze, sok minden kimaradt. Például a kutyánk is, Bonifác. Az az érdekes, hogy A. határozottan és ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette tavaly, amikor ideköltöztünk, hogy kutyánk márpedig nem lesz. Nem. Mert a kutyával csak a gond van és a kertet is tönkre teszi. Ehhez képest már március óta boldog tulajdonosai vagyunk egy rosszaságnak, akit képről választottam – mondván: olyan szelíd a tekintete. Persze, amikor elmentünk érte, akkor közölték velünk, hogy ő a legnagyobb kópé és a legelevenebb mind közül. De már mindegy volt, ő a mi kutyánk lett: Bonó, a rosszcsont, követelőző, makacs és konok rövid szőrű foxi.
Ő itt Bonó, azaz Bonifác, a második közös napunkon.
Ha tetszett a bejegyzés, csatlakozz a facebook oldalamhoz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: