Hogyan jutottunk el az egyéjszakás kalandtól a gyermek kérdésig? I. rész

Weöres Sándor: Jó érezni

Jó érezni, hogy szeretlek.
Nagyon és egyre jobban,
Ott bujkálni két szemedben,
Rejtőzködni mosolyodban.
Érezni, hogy szemeid már
szemeimben élnek és néznek,
S érezni azt, ha szép, veled szép
És csak veled teljes az élet.

Öt éve lesz, hogy találkoztunk A.-val. Ismertük egymást már korábban is, de csak látásból. Nem keltette fel az érdeklődésemet – akkoriban engem még maga a szabad Ha eljön Joe Black-beli Brad Pitt is hidegen hagyott volna. Állítólag ő felfigyelt rám, de én voltam az a lány, aki kapcsolatban élt és mindig csak rohant. Aztán jött egy nyár, ami nagy változást hozott az életemben, végleg lezárult egy fejezet. Már korábban elkezdődött a folyamat, de a július tette fel az i-re a pontot. Addigra már túl voltam jó néhány fájdalmas és álmatlan éjszakán, többször boroztam egyedül csöpögős-romantikus filmeket nézve – mert ha lúd, hát legyen kövér! És sírtam: több városban, több helyszínen, nyilvános helyeken és kávézókban, kanapékon és az ágyamban. Bárhol képes voltam zokogni.

A nyár vége és az ősz a gyógyulásról szólt már, önmagamat kerestem és megálmodtam magamnak a Férfit. Mert volt nekem egy kedves barátnőm, akit a sokadik szakítása után kiokosítottak, hogy le kell a állni, és ki kell találni, hogy milyen párt is szeretne magának. No, én valahol ott augusztus közepén, amikor már nem találtam a városban papírzsebkendőt, és a környéken sem lehetett még feketén sem szerezni, akkor elképzeltem, hogy nekem egy olyan férfi kell, aki óvón és féltőn szeret, aki mellettem áll, aki támogat és hisz bennem.  Aki mellett az a nő lehetek, aki addig csak lenni szerettem volna. Aki erőt ad. Aztán kitaláltam azt is, hogy gyorsan befejezem az egyetemet és hazaköltözök. A szívet összetörőnek pedig azt kívántam, hogy csábítsa el egy egyszerű lány. Összecsomagoltam az új életem halovány darabjait, és elindultam az egyetemvárosba, hogy újra zokogjak egy sort.

Aztán a kollégiumban feltűnt egy srác. Jóképű volt, teljesen más, mint a szívet összetörő; a hangja magával ragadott, határozott volt, beszélgettünk. És szerettem hallgatni, ahogyan nagyokat nevet. Igazából nem akartam én kapcsolatot, csak szerettem volna lefeküdni vele. Aztán amikor volt az az ominózus első randi, a hivatalos, nem az a véletlenül összefutunk valahol és beszélgetünk egy kicsit, akkor összegabalyodtunk. No, jó ez így nem teljesen igaz. Mert ő egyszer csak bement aludni. Ami persze, engem feldühített. Hiszen jó kis esténk volt, minden klappolt. Ezért gondoltam, teszek egy próbát, megnézem a szobájában. Aztán ott maradtam. Másnap délelőtt pedig megkérdezte, hogy iszunk-e kávét. Én megfőztem, ő pedig elment tejért a kisboltba. Onnantól kezdve együtt vagyunk. Időről időre fel is emlegetem neki, hogy tönkre tette azt első és egyetlen egy éjszakás kalandomat.

A szokatlan kezdet után jött a folytatás: június végéig együtt voltunk szinte minden percben. Megmutattam neki azt a várost, ahol már több mint egy éve lakott. Elvittem túrázni, ami balul sült el, mert eltévedtünk, elfogyott a vizünk, annyi szúnyog dongott körülöttünk és olyan meleg volt, hogy folyamatosan fújtuk magunkra a mentolos szúnyog- és kullancsriasztót, hogy egy kicsit felfrissítsen. A túlélőtúra vége az lett, hogy Golgotán kötöttünk ki, a faluba leérve egy kocsmában vettünk két liter szódát, amit öt perc alatt megittunk; futnunk kellett a buszra – elértük! – és a végén gyökkettővel tettük meg az utolsó 500 m-t. Felejthetetlen volt. Ezt pedig én hallgatom tőle évek óta – különösen a Golgotás-részt.

Aztán végeztem az egyetemen, és haza kellett költöznöm, mert nem találtam munkát. Otthon viszont gyorsan dolgozni kezdtem, sokat túlóráztam, ritkán tudtunk találkozni. Az ingázást nehezen viseltük. A következő év tavaszán megegyeztünk, hogy összeköltözünk. Kitűztük a dátumot, amit aztán kétszer módosítottunk, de október végén már itt voltam. Sírtam a költözés előtt és után is még sokáig. Hiába, én már csak ilyen sírós vagyok.

De éreztem és tudtam, hogy jól döntöttem. Idővel rendeződtek a soraink: egy ideig Anyóséknál laktunk – no, ott is voltak helyzetek: öten, olykor hatan éltünk egy fedél alatt. Annyi páratlan zokni a világon nincs, mint ahánnyal mi hétről hétre megküzdöttünk Anyósommal. És a véget nem érő mosogatás, mosás és főzés. De jó volt: mindig volt kihez szólnunk, és sokat nevettünk. Persze, álmodoztunk arról, hogy egy nap jó lesz végre külön lakni. Hát, ez a nap is eljött.

De ez már a következő rész története.

Ha tetszett a bejegyzés, csatlakozz a facebook oldalamhoz!