Férj, Nobel-díj és petegyilkosság

Vannak napok, amikor a házastársak eljutnak arra a szintre, hogy be kell látniuk: az adott pillanatban a csillagállás egyszerűen nem alkalmas arra, hogy tökéletes összhangban töltsék a jól megérdemelt esti pihenésüket. Ez történt a minap nálunk is: békésen bekuckóztam, hogy akkor én innen csak hosszú percek múlva kelek fel bármiért is, végre előttem a bogyók hada (lásd lejjebb), és csak remélni merem, hogy a kis Szofinak tetszeni fog az új takarója; béke, nyugalom, duruzsol a tévé, meleg van a nappaliban.

De.

Mert ilyenkor mindig van egy óriási DE.

De Férj úgy gondolta, ez így nincs rendjén; nem tehetem azt, hogy csak úgy nyugodtan ülök és elmélkedem. Mindenáron beszélgetni akart, de igazából nem volt témája, csak figyelemre vágyott.

És akkor, abban a percben fény gyúlt a szemében, a pupillái kitágultak, kicsit megremegett a szemhéja, és belekezdett: “Amikor átveszem a Nobel-díjamat, akkor téged meg sem foglak említeni. Nem mondok neked köszönetet.” Először azt hittem, hogy rosszul hallok. Mert ugyan nagyon különleges fokhagymaszósz az én szerelmem, de annyira átlátom a helyzetét, hogy egyet bizton állíthatok: nem kap Nobel-díjat. Ezért úgy gondoltam, hogy rosszul hallok. Visszakérdeznem sem kellett, mert újra belefogott: “Ott állok majd az emelvényen és senkinek sem mondok köszönetet, csak annyit mondok majd, hogy Végre! Ideje volt! Végre megértették, belátták! És mindenki tapsol majd.”

Nem tettem semmit még, és Férj máris kihagy a legnagyobb elképzelt pillanatából, sőt, annak ellenére, hogy változatos – olykor túlzottan is – szókincsét tőmondatokra korlátozza. Gyanús, felettébb gyanús.

Mert még ezen a ponton korántsem zárta le mondandóját: előadott egy rögtönzött székfoglalót, majd egy nagyobb lélegzetvételű előadást arról, miért érdemelte volna meg már jóval korábban ezt a díjat – csekélység, hiszen csak egy Nobel-díj. Szóval, volt minden.

Persze, a horgolásnak lőttek, mivel sokkal inkább a röhögéssel voltam elfoglalva, mintsem a szemekkel. Így múlt el az este.

Aztán jött a másnap vagy a harmadnap, amikor is kitaláltam, hogy Férj szabotálja a mi teherbeesésünket. Mondhatni petegyilkos – csak, hogy egy igen jó barátnőm szavait idézzem. Mert elaludt. Igen, elaludt anélkül, hogy megtette volna, amit a haza és a nő igenis megkövetel azoktól, akik gyermeket szeretnének.

Ekkor egy ismerősöm – akit csak virtuálisan ismerek, de így is nagyon kedvelek – felvilágosított arról, hogy akkor tulajdonképpen rendben volt az, hogy Férj kihagyott a Nobel-díj átvételi beszédéből. Végül is igaza van…

Persze, megemésztettem a szabotázst és a tiszta pillanatomban már pontosan láttam, mennyire nevetséges volt a petegyilkos-feltételezésem.

De itt még mindig nem ért véget a történetünk. Eljött a szombat és hét ágra sütött a nap. Tudjátok, az az igazi tavaszi idő volt, amikor már érzed a levegőben, hogy ott bujkál az ébredés. Mivel úgy éreztem, megőrülök, ha ezt a napot is bent kell töltenem, kitaláltam, hogy menjünk el sétálni. Először Férj nem ujjongott az ötletért, de beadta a derekát a békességre való tekintettel. Bonót is vittük magunkkal, aki akkor először tapasztalhatta meg, milyen rabláncok nélkül rohangálni a szabadban. És a délutánunk felejthetetlenre sikeredett: Duna-parti túrázás, boldogan rohangászó kutya, békés-beszélgetős gazdik. Mesekönyvbe illettünk volna. Már nyoma sem volt a petegyilkosság gyanújának sem, és úgy vélem, a köszönőbeszédkor is megemlíti majd a nevemet.

Ezt is túléltük…