Búcsúeste a háztól

Mindenki nyugodjon meg, nem költözünk külföldre/belföldre vagy egyéb helyre: egyszerűen csak holnap fogjuk és szétromboljuk a fürdőszobánkat, ezért hazaköltözünk Anyósomékhoz. Haza, hiszen nekem is másfél évig az otthonom volt az a nagy belmagasságú ház, ahol A. felnőtt. Jelen helyzetben pedig egyértelmű volt, hogy nem kísérletezünk a lehetetlennel és nem maradunk itthon fürdő nélkül, hanem csomagolunk és költözünk.

Furcsa lesz nem itt lakni. Nagyon megszerettük ezt a házat: még akkor is, ha minden baja van, és kicsit olyan, mint az a vicces film, amiben a fiatal pár felveszi a harcot a darabjaira széthulló házzal, a Pénznyelő. Csak kisebb.

Tom Hanks – nem pedig Férj – a ház előtt rohangálva.

No, mi toldozzuk-foldozzuk, olykor rossz sorrendben, nem mindig a legjobb mestereket (igen, néha magunkat) választva, néha kapkodva – hogy legyünk már túl rajta, haladjunk (igen, ez én volnék: aki türelmetlen, aki megsürgetné a dolgokat akkor is, ha nem az lenne a legmegfelelőbb). De azt hiszem, szeret bennünket a ház: otthont ad, biztonságot, nagy beszélgetéseket, veszekedések utáni béküléseket. És velünk együtt változik: többször átrendeztük már ebben a másfél évben, amióta itt lakunk. Alapvetően nem változtattunk az elosztáson, a szobák megtartották azokat a funkcióikat, amiket már A. nagyszülei rájuk osztottak. De az elrendezésen módosítottunk. A berendezési tárgyakat is átmozgattuk – sok bútort megtartottunk, egyrészt azért, mert a beköltözéskor minden megtakarításunk ráment az alapvető felújításokra, másrészt azért, mert A. is, és Anyósom is érzelmileg kötődik a tárgyakhoz. Néhány vétót kénytelen voltam bedobni – pl. a festés után a falra bizonyos egyének (Férj) vissza szerettek volna helyezni bizonyos képeket – sajnos szentképeket, azokból a naiv fajtából, amit mindenki látott már: Mária a kisdeddel és galambokkal, Krisztus a bárányokkal stb. Senkit sem szeretnék megbántani, évekig én is úgy aludtam, hogy az ágyammal szemben ott függött egy ilyen mű. De sem a hálószobába, sem a nappaliba, sem pedig a konyhába nem szerettem volna folyamatosan szemlélni valamelyik képet. Az előszobában pedig nem fért el. Így továbbadtuk Anyósoméknak. (Megjegyzem – igaz, csak halkan – , hogy ők sem függesztették ki. Csak őrzik.)

De volt arra példa, hogy Férj is élt a vétó jogával – milyen érdekes, nem fektettük le előre a vétó benyújtásának az alapjait, azonban már hosszú ideje eredményesen használjuk akkor, ha a másik valami olyat követne el a házban vagy a házon, amit az egyik sejtszinten nem tudna elviselni hosszútávon. Ilyen például az én mérhetetlen átfestési vágyam: átfestem az ajtókat és az ajtókereteket, az utcán talált bútorokat (no, jó, csak egy ilyen van: egy kis fiókos szekrény, amit a szomszédok tettek ki az utcára; csak úgy azonban nem hozhattuk el közterületről, mert az lopásnak minősült volna – igen, Férj ennyire törvénytisztelő és szabálykövető -, ezért becsöngettünk, és kedvesen mosolyogva elkértük az utcára kihelyezett szekrénykét. Egy kicsit sem néztek ránk furán. De legalább nem csuktak le bennünket. Most pötyöghetném a börtönnaplómat. Ja, és volt még egy sámli, amit viszont egyedül mentettem meg – kérlek, ne jelentsetek fel, csak úgy elhoztam…), és átfestettem az ajándékba kapott régi konyhai vizes padot, a régi éjjeli szekrényeket és még sorolhatnám. A tükrös szekrényt és a régi ruhásszekrényeket is szeretném felújítani, de Férj mindig megvétózza. Hangosan, ellentmondást nem tűrő hangon és határozottan. Így kivárok. Így elfogadom az ő álláspontját, és maradok az ajtóknál és az egyéb kisbútoroknál.

Tehát holnap elhagyjuk a házat legalább két hétre. Persze, visszajárunk majd – még az is lehet, hogy kihasználjuk ezt az időt, és átfestjük az ablakkereteket. Hiányozni fog, mert már belaktuk minden szegletét.

Rám pedig ráadásul még egy hosszabb út is vár: irány Olaszország! Céges ügyben, szóval annyira nem lesz frenetikus élmény. És autóval megyünk.

Jó lesz majd visszatérni – különösen ide.

A képek forrása itt.

Ha tetszett a bejegyzés, like-old a facebook-oldalamat!