Kicsit elmaradtam, mert el akartam odázni ezt a bejegyzést. Mert elcsúsztam. Fizikailag teljesen ép vagyok, nem a lábamat ütöttem meg, hanem a fejemben kellett rendet tennem.
Őrült és eszement voltam. De tényleg és teljesen. Anélkül, hogy bármennyire is ragaszkodnék az időrendi sorrendhez, az őrültségem a következőkben merült ki:
1. A legnagyobb baromság, amit már egy jó ideje tettem: fékevesztett, kamikaze és nyughatatlan módon buliztam, karaokézva, önfeledten, ami alapjaiban nem gond. Sőt: néha kellenek az ereszd el a hajam esték. Csak nem ilyen nagyon intenzíven.
2. Megbántottam Férjet. No, ez már komoly gond. Elsőre úgy tűnt, hogy a fékevesztett énem tehet mindenről. Aztán néhány óra múlva jött a felismerés, hogy nem, ez nem teljesen igaz: nem okolhatom mindenért azt a fura nőszemélyt, aki azon a valóban elképesztő helyen – aminek rövid leírására még mindenképpen ki kell térnem, mert hihetetlen élmény volt… – átvette felettem az uralmat. No, az egy óriási koppanás volt, amikor felismertem, hogy az oknak hitt az tulajdonképpen az okozat. Csak ültem a konyhában, és sírtam: ez most tényleg én vagyok? Hogy fogok innen visszatalálni?
Hogy mivel bántottam meg Férjet? Azzal, hogy azt bizonygattam zokogva: végtelenül egyedül vagyok – így már rá is térhetünk a 3. pontra:
3. Végtelenül magányosnak éreztem magam. Miközben emberek között voltam, sőt, olyan emberek között, akik fontosak nekem. Tovább megyek: akiknek én is fontos vagyok. Tudom – vagyis inkább remélem – , hogy ilyen mindenkivel megesik: alattomosan odalopózik mellénk a fojtogató kétségbeesés, hogy egyedül állunk a nagyvilágban, jelentéktelenül, sebezhetően és olyan parányiként, mint Nils Holgersson. (Újra adják a tévében. Nyomasztó egy rajzfilm.)
Amikor már tisztábban láttam, megint megriadtam: azt hittem, már túl vagyok ezeken a dolgokon, hogy nem hat rám az, hogy még nem beszélünk olyan intenzitással Jé-vel, ahogyan azt megszoktuk; hogy Férj anyja még mindig kerül, aminek az okát nem hajlandó őszintén feltárni előttem; hogy régen találkoztam a családommal; hogy a nagyon feszes munkatempó után lett egy kis időm szusszanni – és így megint előtérbe került a babázás, ráadásul mindenütt ez a téma: kolléganők, barátnők, ismerősök, rokonok – és a méregdrága csodaszerek internetes linkjei csak úgy röpködnek. Mondjuk, most tényleg a legkevésbé az utóbbi téma zaklatott fel, az már csak egy icipici pont volt egy óriási i betűn. Tehát ültem a konyhában, és a fejemet vertem a falba: komolyan azt hittem, hogy ha úgy teszek, mintha nem lenne semmi gond, akkor tényleg megszűnik a probléma? Odázhatom a végtelenségig és nem lesz belőlük szép kövér kísértet, ami jól rám ijeszt egy nem várt péntek estén? Hát, én komolyan nem vagyok normális, ez már biztos.
Mintha felébredtem volna egy álomból. Még néha kicsit szétgurulok – de az már “csak” azért, mert a nagy elcsúszásom sem egy nap alatt érte el az ominózus péntek esti szintet, így a felépülés sem mehet végbe 24 óra alatt.
A pozitív hozadék: komolyan lelkiztünk Férjjel, akivel ez nem mindig könnyű. No, nem azért, mert szűkszavú alkat – még mindig nagydumás – , csak egyszerűen nehéz megértetni vele, hogy nyugodtan mondhat nekem olyat is, ami elsőre fájhat, mert hosszútávon megtérül. Beszélgettünk és együtt voltunk – nem egyedül.
De hogy írjak valami vicceset is: olyan helyen buliztam, ahol a kandalló felett egy olyan kép lógott, ami egy vízesést ábrázolt – a víz pedig folyt; voltak sportoló csajos közös fotók – tulaj nagyon odavan a kézilabdáért; annak ellenére, hogy egy magánháznál volt a klub, saját logója is van; a diszkófények már pörögtek akkor is, amikor megérkeztünk; a dedikált Szikora-plakáton már meg sem lepődtem; volt teljes dobfelszerelés, mindenféle csörgőkkel – természetesen rögtön profi zenekarrá változtunk. Olyan volt, mintha egy zeneszerelmes gyerek képzeletében találtuk volna magunkat, aki megálmodta magának a tökéletes birodalmat.
Még egy vicces sztori: szombaton olvastam egy cikket az anyakönyvezhető nevekről. Megilletődtem a Béke, az Áldás neveken, de a személyes kedvencem mégis az Amondó lett. Képzeljük el azt a jelenetet, amikor Amondó bemutatkozik, hogy Amondó vagyok; a beszélgető partnere pedig várja a csattanót – nem is sejti, hogy azt már hallotta. Másnap pedig találkoztunk Bodzával – aki egy tündéri ötéves kislány. Férj ötször kérdezte meg a nevét. Mire a kislány kitartóan mondogatta, hogy Bodza; Férj pedig egyre, hogy de mi a neved. A végén már kénytelen voltam testi fenyítést alkalmazni, mielőtt még maradandó törést okozott volna a leányzó lelkében, szerelmesen ránézni és telepatikus úton meggyőzni A.-t arról: hogy a Bodza egy teljesen elfogadott női név és sokkal szalonképesebb, mint az Amondó…
Hát, valahogy így voltam mostanság. Amondó vagyok (szófordulat és nem az igazi nevemet fedtem fel) (elnézést minden Almondótól), hogy van remény…
A kép innen.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: