1.0Találgatásokhttps://talalgatasok.cafeblog.huerhttps://talalgatasok.cafeblog.hu/author/er/<p>KicsiA három hónapos múlt.</p> <p>*</p> <p>Ketten lettek volna a mi gyermekeink. Ketten. Ott volt bennem a kisfiam jele; a nyom, amelyet maga után hagyott. KicsiA babát kapott, hogy ölelgethesse és szeretgethesse az ikre helyett.</p> <p>*</p> <p>Hosszú a hajam. Magasan kötöm össze. Néha unalmas, de aztán felidézem a fogadalmam: egy éve elképzeltem, hogy ha megnő, akkor lesz gyermekünk. És már több mint három hónapja itt van KicsiA, a mi gyönyörű kisbabánk.</p> <p>Anya lettem. Hangosabb, akaratosabb, megmondóbb, tűnődőbb, bátrabb, félősebb és szerelmesebb. A lányomba és Férjbe is - olvadok, szétfolyok a pillanatban, amikor a kislányunk rám mosolyog vagy még inkább, ha az apjára. Olyan pillanatot élünk át olyankor, ami az én életemből kimaradt, mert én nem eshettem szerelembe az apukámmal. És könnyes a szemem napjában többször, mert ekkora boldogság nincs is a földön. Nincs összhang, amely nagyobb volna annál az összecsendülésnél, amit megélek a családom körében. Mondom ezt dacára a sugárba f.sásoknak és pisiléseknek, amelyek gyakorlatilag átitatták az első jó néhány hetet. És mondom ezt annak tudatában, hogy tengernyi aggódás és félelem áll előttünk. A csontjaimban érzem, hogy nagyon nehéz nem ostorozni magamat minden apróság miatt. De tudom, hogy nem szabad.</p> <p>Hogy milyen volt a szülés? Nem háborítatlan, mint amilyenre vágytam. Nem bensőséges vagy magasztos. Talán csak a legvége, amikor egyszerre éreztem magamban az erőt és a kisbabámat; éreztem, amint halad a számára ismeretlen felé, és a két világ között megpihent még egy utolsó percre, én pedig megsimogattam a fejét. Nevettem. Abban a szobában, amelyre keserédesen emlékszem vissza. Mert nehéz a méltatlan bánásmódot átitatni KicsiA miatt érzett mérhetetlen boldogsággal. És nem is szeretném, mert igazából rosszul vagyok attól a mondattól, hogy mi a lényeg: a kettőn egészsége, különösen KicsiA-é. Mert nem csak test vagyunk, hanem lélek és szellem is.</p> <p>Amikor hazaértünk a kórházból, ahonnan szinte megszöktünk, alig vártam, hogy átadhassam magam az érzelmeimnek, hogy a kislányt az apukájára bízzam és vegyek egy hosszú, forró zuhanyt. Este még elöntött a félelem, hogy a baba zárójelentését nem írták alá. (Vaklárma volt, adminisztrációs baklövés, teljesen legálisan hagytuk magunk mögött a kórházat.) De Férj valami olyat tett, amiért egész életemben hálás leszek. Azt mondta, mindent levesz a vállamról. Mindent, ha arra van szókségem. És ha bárki bántani akar, azt egyszerűen elássa a kertben. Mondta ezt a világ legbékésebb embere. </p> <p>A napok villámgyorsan teltek: KicsiA gyorsan gyarapodott itthon, és már a legelső időszakban is kedves volt hozzánk. Csendes volt, szemlélődő, komolyan figyelt bennünket. Ismerkedtünk. És már a második este olyan volt, mintha mindig is így lettünk volna együtt. Férjjel esténként összebújtunk és élveztük a pillanatot. KicsiA pedig ott szuszogott az ágyunk mellett a kiságyában. (Persze, folyton azt figyeltük, hogy rendesen lélegzik-e. De gondolom, ezzel minden szülő így van az első időszakban.)</p> <p>Még mindig ebben a ködben élek. Azt mondják, kilenc hónap kell, hogy visszakapjuk a terhesség előtti testünket, visszanyerjük a formánkat. A lelkünknek is annyi kellhet, hogy visszataláljon. De én nem is sietek.</p>richhttps://talalgatasok.cafeblog.hu/files/2016/06/DSCN0034_1-150x150.jpg150150