Már senki sem tudja, hogy honnan indult a dolog.
De ha nem figyel oda tudatosan az ember lánya, akkor mint a spirál, magába szippantja a folytonos fóbiák rémisztő árnya. Mert akármerre fordulsz, szembe jön veled egy nagy felkiáltójel, ami arra hívja fel a figyelmed, hogy valamit valamiért ne tégy, vagy éppenséggel megkövez az internet szaksajtó népe, hogy hogy lehetsz annyira felelőtlen, hogy megteszed. Így volt ez már a baba gondolata előtt is, viszont a babavárás és az azt követő röpke 30 év időszak tipikusan az a periódusa az életünknek, amikor mindenki tud egy rémtörténetet, amivel sürgősen le akar bennünket beszélni elgondolásunkról.
Valószínű az is elősegíti a félelmek burjánzását, hogy baromi nehezen fogadjuk el azt a tényt, hogy nem nálunk van a gyeplő. Az ember alapvetően gondolkodó lény (persze, vannak kivételek), és éppen ezért hajlamos racionalizálni mindent: a szomszéd azért lett beteg, mert dohányzott vagy ivott; a barátnőnk azért nem lett még várandós, mert nem próbálta ki a patikában kapható csodaszert, esetleg a tuti tornát vagy egyszerűen túlzottan akarja, azért nem megy; baleset csak a meggondolatlanul autóvezetőkkel történhet meg. Pedig nem. Néha csak úgy, vagy legalábbis az adott pillanatban nem felismerhető okok miatt is történnek dolgok. Éppen ezért ki kell kapcsolni a gondolkodást és hagyni magunkat sodródni.
Amikor rádöbbenünk arra, hogy már nem vagyunk egyedül, hanem bérbe adjuk a testünket, még több félelem vihet minket kísértésbe. Mit együnk, mit mozogjunk, meddig dolgozzunk, mikor jelentsük be a nagy hírt, felemelhetjük-e takarításkor a (kis)bútorokat, esetleg napjában százszor a nagytesót, repülhetünk-e, autózhatunk-e. És bele lehet veszni a rengeteg tapasztalatba, amelyet az interneten fellelhetünk. És nagyon sokan az információhalmazból kihalásszák a rosszat, és csak a rosszat.
Egyrészt úgy érzik, hogy ők mindent megtesznek, hiszen nem esznek halat, nem dolgoznak, nem mennek ki az utcára, sokat fekszenek, nem tornáznak – ezzel védik a magzatukat. Közben azonban semmi perc alatt be lehet csavarodni, folytonos rémképeket látni nem nagy kunszt úgy, ha folyton egyedül vagyunk; a testünk pedig arra hivatott, hogy életet teremtsen és adjon, viszont ehhez az is kell, hogy gondoskodjunk róla: finom ételekkel, mozgással, lazítással. A várandósság idején még inkább ezt kell tennünk, mérlegelni és felelős döntést hozni. Olyat, amelyet nem a félelmek, internetes démonok vagy mások aggályai irányítanak.
Amikor KicsiA-t vártam, olyan volt, mintha egy olyan utazáson lennék, ahol nem mindig tudtam, hogy hol lesz a következő megálló, de igyekeztem felkészülni mindenre: késésre, korai érkezésre, bánatra, örömre – és hihetetlen boldog voltam. Az elején azt mantráztam, hogy Ami jön, fogadd el, ami megy, engedd el. Nem volt minden percben egyszerű azt elfogadnom, hogy nem problémamentes a babvárásom, hogy nagy esélyem volt arra, hogy elveszítem (mindkét) kisutódot. De igyekeztem átkapcsolni az agyamat és arra gondolni, hogy az én felelősségem, hogy ne legyek idegbeteg; csak én vagyok neki; nem tehetem meg azt, hogy átadom magam a pániknak és a félelemnek. Röpke három hónap volt: a bizonytalanságban, egyik nap múlt a másik után, volt, hogy 23 órát feküdtem. Csak arra tudtam gondolni, hogy majd felállok. És végig dolgoztam otthonról: idegeskedtem, stresszeltem, telefonáltam. De legalább nem azon őrlődtem, hogy mi lesz, hogy lesz. Ma már bátrabb lennék. Előbb felállnék és nem dolgoznék. Mindkettőhöz nagy bátorság kell.
Aztán megérkeztem egy újabb állomásra, amikor már felállhattam – hivatalosan is. A hetek csak úgy pörögtek, számos kisebb állomással, én pedig csak olvastam és olvastam: várandóságról, szülésről. Készültem. Mint az egyetemen a szigorlatokra, vagy még kitartóbban, elszántabban. Sok mindent megtudtam magamról, és Férjjel való kapcsolatunkról is. Mélyen és magasan szálltam, burokban voltam, de néha az egész világmindenség súlya rám nehezedett. Mások félelmei megtaláltak, de szerencsére a sajátjaimmal szépen elvoltunk.
Nem szembe nézni valamivel – legyen az a legnagyobb félelmünk – felelőtlenség. Mert onnantól kezdve fennáll annak a veszélye, hogy eluralkodik rajtunk és az határoz meg bennünket. És a félelem is rossz tanácsadó, nem csak a harag.
A kép forrása: innen.
