Korábban volt már egy hasonló című bejegyzésem, ami még a próbálkozásról szólt és a vágyakozásról. A mostani témája a várakozás és a vágyakozás – csak egy kicsit másmilyen.
Tehát az első trimeszter összegzése:
– Óriási öröm a két csík láttán – akkor, amikor egyáltalán nem számítottunk rá.
– A hajam ettől függetlenül növesztem, eléggé fura formája van már, de kitartok. Igen, babonából. Nem, nem fogom levágatni “csak” azért, mert egyszerűbb lenne kezelni a kisbaba mellett. Szeretem a hosszabb és tekervényes utakat – úgyis mindig eltévedek…
– Az “utolsó” szexuális kalandunk Férjjel és az első vérzés: 9 hét és egy nap telt el azóta. Könnyes, félős, bizakodó, kitartó, elcsendesedő, mantrázós időszaka volt ez a közös életünknek. Férj bizalma töretlen volt. Nekem néha le kellett nyelnem a kétségbeesést és visszatalálnom önmagunkhoz a félárnyékos szobában, egyedül, az ágyban fekve. Sokan tartották bennem a lelket, de azt gondolom, hogy ha mi magunk nem tudunk megnyugodni, reménykedni, akkor teljesen mindegy, hogy hányan mondogatják gépiesen, hogy minden rendben lesz.
– A kórház: fehér falak között nagy drámák és viharos érzelmek. Van, akinek ezerszer nehezebb, mint nekünk. Van, aki már egy megélt forgatókönyvet él meg újra – és az első esetben vetélés volt a vége. A kórházi ágyon ülve azt érzem, hogy nagyon szerencsések vagyunk, amiért “csak” egy kis vérzés jutott osztályrészül – egyelőre.
– A hány hetes is vagyok? elképzelhető, hogy egy igen összetett kérdés. Mert történetesen beletelhet egy hónapba, mire konstatálod, hogy az akkorra már magzattá fejlődött kis lényt azért mondják következetesen kisebbnek a koránál, mert egész egyszerűen (?) megkülönböztetjük a terhesség korát és a magzat korát. Komolyan nem volt normális az, aki bevezette ezt a kettősséget. Anyósom szerint nagyot kaszálhatott rajta. Értelme nincs, mert a terhesség első két hete a női ciklus első két hete, aminek aztán még az ég világon semmi köze sincs a terhességhez. Arra azonban tökéletes, hogy az amúgy is megszeppent nőket elbizonytalanítsa. Hiszen amíg te a terhességben gondolkodsz, addig az orvosod következetesen két héttel “kisebbnek” mondja az utódodat. Amitől olykor elönt a pánik, tekintettel arra, hogy a korai fejlődési lemaradás rendellenességre utal. A 9. hét (ami a 11.) hozza el a felmentést: a doki elküld a 12 hetes ultrahangra (igen, 9 hetesen mondja azt, hogy a jövő héten már mehetsz… Tehát vagy arról van szó, hogy már annyira elöntötték a hormonok az agyadat, hogy 9+1 az 12, vagy nem egy nyelvet beszéltetek az orvossal.). Majd hozzáteszi: nem lát több haematómát (téves) és kicsit lehetne több a magzatvizem (téves).
– 12 hetes ultrahang: Hiába, az emberi test egy csoda. Ott van az a 10 hetes 57 mm-es kisutód, aki már akaratlagos mozgásokat végez, kaszál a kezével, lábával, elfordul az ultrahang elől – megjegyzem: tökéletesen egyetértek vele, szegényt folyamatosan vizsgálták, nem hagytak neki békét. Látjuk a szívét, a gyomrát, a veséket, a gerincét, a pofiját, meghallgatjuk azt a gyorsan zakatoló szívhangot, amitől tényleg mindenkinek könnybe lábad a szeme – még a doki is egy kicsit csendesebben tömi magába a csokoládét, hiába, az egész napos műszak azzal jár, hogy a vércukorszintet bizony fenn kell tartani… senki sem örülne annak, ha úgy kellene fellocsolni a doktor urat. És a kisutód alatt ott az utolsó, kitudja hányas számú vérömleny, ami már “csak” 3 cm hosszú és 7 mm széles. Ha ez kiürül, akkor végre vége. Akkor tényleg vége. Addig is még pihenés. Egyébként minden a legnagyobb rendben van: ami ilyenkorra kialakulhat, az kialakult, minden a helyén van, és a magzatvizem is pont elegendő.
– Csak úgy röpülnek a hetek: a sok itthonról végzett, táppénzes munka minden időmet leköti. Továbbra is A. viszi a háztartást, szó nélkül tereget, főz, felmos, porszívózik. Csak mosogatni ne kelljen neki, az nagyon nem az ő műfaja. Fekszem, előttem a laptop és beleőrülök, annyi mindent kell egyszerre kézben tartanom. És közben itt a hőség, amit még így is nehéz elviselni, hogy egész nap benn lehetek. Közben számolgatunk – oh, azok a bűnös anyagiak – , hogy mennyi pénzt fogok majd kapni, hogyan jövünk ki a legjobban. Vívódok, mert szeretném egy kicsit élvezni a várandósságot, ugyanakkor tudom, hogy sokat számítana még a normális fizetés. Közben még mindig vérzek, ami eltart egészen a 14. hétig. Egészen pontosan 8 hét és egy nap után szűnik meg a folyamatos vérezgetés – de ki számolja… Azon a napon, amikor délutánra elmúlt a szivárgás, a főnököm egy óriási taplóvá változott: kiabált velem – megjegyzem jogtalanul – a telefonban, kétszer is, a második alkalom időpontja pedig éjjeli 10 óra volt. Az éjszaka azzal telt, hogy felváltva sírtam amiatt, hogy hogy beszélhetett velem ilyen hangon, hogy mondhatott nekem olyan dolgokat azután, hogy a kórházat kivéve végig dolgoztam, itthonról, egy zokszó nélkül láttam el a feladataimat, holott megtehettem volna azt is, hogy egyszerűen bedobom a törölközőt. Hiszen 13 hónapot vártunk a pozitív tesztre, a szívhangra és a napról napra növekvő esélyre, hogy a kezünkben tarthassuk február végén a kisbabánkat. Aztán már azon zokogtam, hogy már most rossz anya vagyok, amiért stresszhormonokkal árasztom el az utódomat és nem alszom, keményedik a hasam, és egyáltalán, semmit sem úgy csinálok, ahogyan kellene.
Viszont másnap minden eldőlt: valahogy megleszünk akkor is, ha a fizetésem egy töredékét kapom majd a szülés után. Valahogy megleszünk akkor is, ha nem a 70.000 Ft-os babaágyat vesszük meg, hanem csak a 20.000-eset. Nem az számít. Csak mi számítunk. És az újabb lecke, amit igyekszem erősen felvésni magamnak: a túlzott lelkiismeretesség és a maximalizmus nem kifizetődő dolog.
– Víz, víz, víz: Mindig is tudtam, hogy egy csodálatos közeg. Rengeteg örömet ad nekem. Az úszás meggyógyít: átmozgat és még akkor is engedélyezett a művelése, ha történetesen ágynyugalomra ítéltek. A nyár végén ki is használtam. Úsztam mesterséges és természetes vízben egyaránt. Mindenki nyugodjon meg, a méhszájam zárt, soha semmi bajom nem volt a víztől, nőgyógyászati panaszt sem okozott. Szerencsés vagyok, az biztos. Úgyhogy szeltem a habokat – értsd: öregasszonyos tempójú mellúszásban úsztam le a magam hosszait. És augusztus utolsó előtti napja olyan ajándékot tartogatott, amire nem is számítottam: a Balatonban úszva éreztem egy buborékot a hasamban – ki nem állhatom azt a kifejezést, hogy pocak, ezért ennek használatától következetesen és végérvényesen elzárkózom egészen addig, amíg a híresen kattant és lassú felfogású terhes agyam át nem veszi a teljes uralmat, mert akkor biztosan egymilliószor le fogom írni azt, hogy a pocakom így meg úgy… Szóval ott mocorgott bennem az a buborék jobbra-balra, előre-hátra. A szabad levegőn semmit sem érzek még, de hiába, a víz az egy különleges közeg. Délután pedig megbizonyosodhattam arról, hogy jól érzékeltem a dolgokat: a kajakóma beütött Pöttynél, eltűnt a buborék.
– Férj és én: soha ilyen közel nem voltunk egymáshoz. A mi kapcsolatunk úgy indult, hogy egy óriási levegőt vettünk és belevetettük magunkat: szenvedélyesen, azonnali összeköltözéssel. Akkor elképzelhetetlennek tűnt volna, hogy hónapokig megleszünk ölelésekkel és simogatásokkal – mégis minden testiség nélkül. Most pedig éppen ezt éljük meg. Támogatjuk a másikat, csodáljuk az egyre gömbölyödő hasamat és kihasználjuk ezt az időszakot arra, hogy még inkább elmélyítsük a kapcsolatunkat. Nem mondom, hogy minden rózsaszín, de határozottan minden világos színű. Az azért nem rossz.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: