Mert néha nem tudunk mást tenni, csak bízni. Magunkban, a férjünkben, a még meg nem született gyermekünkben.
Mert magunkban bíznunk kell – ki mással élünk együtt az önnön végtelennek tűnő végességünkig? Egyszerűen muszáj rendben lennünk állandó lakótársunkkal, a lelkiismeretünkkel, a bolond és gyermeteg lelkünkkel, a szívünkkel, a folyton változó testünkkel. Igen, bevallom, mostanában a sok-sok ágyban vs. kanapén horizontális síkban eltöltött hetekkel a hátam mögött, a testemhez való viszonyomat is rendeznem kell újra és újra.
Vegyük például a nagymamámat, akit természetesen imádok, valahol a példaképem az erős akarata, hite és jelleme miatt. És persze a nagy szeretete és önfeláldozása is előttem lebeg, amivel megajándékoz bennünket. De mégis, még ott ültem a kórházi folyosón, azon a bizonyos gyötrelmes helyen, és amikor arra az ártatlannak tűnő kérdésére, hogy jól vagyok-e, hányok-e, azt mertem válaszolni, hogy nem, tök jó az étvágyam, nyomban figyelmeztetett: Ne zabálj, ne hízz sokat. Igaza van. Valahol igaza van, tudom. De most egy abszolút jogosnak megélt óriási DE következik: feküdnöm kell a nap 24 órájából 23-at (ebből olyan 20-23 szokott is sikerülni…), holott nem is olyan régen még minden nap tornáztam, bicikliztem, kifejezetten pörgős életet éltem, zsonglőrködtem; az emésztésem lassan, DE biztosan kiiktatja magát azon szent cél érdekében, hogy minél több tápanyag jusson a szépen fejlődő magzathoz; ezzel párhuzamosan az étvágyam megnőtt, enni bírok, így már híztam. Mondjuk, a héten a reggeli rosszullétek fogták magukat és betámadtak délben: émelygés és fejfájás lett rajtam úrrá minden nap. De akkor is: enni tudtam, sőt jól is esett…
De bízom magamban, hogy leadom majd a most felszedett kilókat. És nem akarom gyötörni vagy sanyargatni az amúgy is számtalan esetben sajgó testemet. Kövezzetek meg: örömömet lelem az evésben, Férj odavan a domborulataimért, és tudom azt, hogy az önfegyelmemet, ha bekapcsolom, akkor bármiről le tudok majd mondani – DE most nem akarom aktiválni azon részemet.
A négy fal között élem a mindennapjaimat. És nem a szó hagyományos értelmében. Tényleg benn töltöm minden időmet, néhány perces sétáink vannak, az udvarra is ritkán megyek ki. Igazából jól elvagyok, dolgozom itthonról – no, nem 100%-os erőbedobással, csak olyan 60-nal se. Sokat alszom. Álmodozom Pöttyről. Mélyeket lélegzem, és néha így eljutok hozzá, megnézem, jól van-e. A héten már láttam mozogni. Bíznom kell abban, hogy kibírom. Nincs más választásom.
Persze, nem csupa rózsaszín a szoba sem, ahol kénytelen vagyok minden időmet tölteni. Amikor két hete eljutottam a munkahelyemre, hát madarat lehetett volna fogatni velem (ha ugrálhatnék, de ugye nem…). Roppant boldog voltam, hiszen végre beszélhettem másokkal is, mint a szűk értelemben vett családdal, láttam ismerős és nem utolsó sorban kedves arcokat, akik mindannyian érdeklődtek, végighallgattak, elmondták, hogy hiányzom és még egy tengeri kaviccsal is gazdagodtam. Ja, és a legjobb: csak úgy ontottam magamból a szóáradatot. Férj persze a második óra végén szolidan jelezte, hogy most már ideje indulni. És igaza volt: szívem szerint maradtam volna még, de nagyon elfáradtam. Olyan volt nekem az a két óra, mint egy lelki wellness-hétvége: elmulasztotta a monoton hétköznapokat, de nem tudtam közben elfelejteni, hogy mindjárt véget ér.
Egyébként nem egyszerű ezt leírnom, de szinte folyamatosan vérzek – a színskála ilyen-olyan árnyalataiban, de mindig szivárog belőlem valami. Egy újabb vérömleny fakadt ki hétfő éjjel. Nem volt kellemes, de már rutinos voltam a témában: nem volt pánik, csak nagy-nagy nyugalom, ami remélhetőleg mind Pötty, mind pedig önnön érdekeimet is szolgálja. Nincs mit tenni, bízni kell abban, hogy a vérömleny nem bántja Pöttyöt, és abban is, hogy a jövő héten már visszafordíthatatlanul belépünk a mágikus 9. hétbe, amikor is többé már nem embrióról, hanem magzatról beszélhetünk.
És ma is volt egy erősebb vérzéshullámom. Persze, ilyenkor egy kicsit elkeseredem, de mindig visszarántom magam: Pöttynek egyelőre csak én vagyok – ha én félek, akkor azzal neki ártok. Ergo: félni tilos. Megijedni szabad, mert az ellen nincs mit tenni. De a félelmet le kell küzdeni: mély levegővel, teremtő gondolatokkal, unalmas sorozatokkal, olvasással vagy bármivel, ami adott pillanatban hat. A cél szentesíti az eszközt.
Ugyanakkor bíznom kell Pöttyben, hiszen a legfontosabb dolgok vele kapcsolatban már eldőlt azon a bizonyos vasárnap délelőttön vagy délután, amikor megfogant. Bíznom kell abban, hogy velünk akar maradni és velünk is tud maradni. Hogy elég erős ahhoz, hogy vegye ezeket a kezdeti akadályokat és kitart. Mert ezt kell tennünk mindnyájunknak – mese nincs.
Persze, sokszor eszembe jut, milyen szép is lenne, ha mintegy varázsütésre elmúlna ez a mostani sebezhető, olykor meglehetősen labilis lelkiállapotom, természetesen azzal karöltve, hogy Pöttyel is egy csapásra minden rendben lenne. Mert néha nehéz nem belesüppedni az aggodalommal átitatott önsajnálatba. Hiszen kiszolgáltatva élünk. Soha nem voltam még olyan helyzetben, hogy meg kellene fontolnom egy főzést vagy a fürdőszoba felmosását. Most pedig ez van – megfontolom, és következetesen elvetem, mert egy pillanatra nem figyelek, és megemelek valamit, és kész a még nagyobb baj.
Ma pedig bevillant, hogy mitől alakulhatott ki a hematóma. Már várandós voltam, amikor nagytakarítást csináltam, és megemeltem a konyhai padot és a székeket. Nem lett volna szabad. Valószínűleg akkor történt a baj.
Ma este könyörtelenül támadnak a mumusok: az emlék a meggondolatlan emelésről; a bizonytalanság, hogy vajon megfelelően fejlődik-e Pötty (a legutóbbi vizsgálatkor egy héttel kisebbnek mérték a kelleténél…); az aggodalom, hogy minden rendben van-e vele, hogy talán még többet kellene feküdnöm, hogy közben Férjjel is megőrizzük a gyengédséget, hogy ne sárkányosodjak el, hogy nem őrüljek meg, hogy ne csak magammal foglalkozzam, hogy már most jó anya legyek, és továbbra is jó feleség, gyermek… kit mennyire vonjak be a vívódásaimba, hiszen mindenki egyként aggódik értem, lesik a kívánságaimat… De nem szeretném, ha túlzottan féltenének, mert akkor kénytelen lennék még amiatt is aggódni.
Egyre korábban sötétedik. A redőnyöket még nem engedtem le – látni akarom az alkonyatot, mert már azt is olyan régen láthattam.
Mire olyan hosszú lesz a hajam, hogy már be tudjam fonni, ezen is túl leszünk.