Ültem a folyosó végén, a kisszéken. Néztem a barnásszürke csempe közötti fehér fugát és azon gondolkodtam, hogy nem lehet benntartani, hogy vajon meddig tart még ez az állapot, hogy mikor lélegezhetek fel. Szombat este volt, egyedül voltam, zokogtam és nem akartam senkit sem felhívni.
Péntek
Hajnalban jelentkeztem a főnökömnek, hogy kórházban vagyok, majd szólok, ha már kiengednek. Aztán megkezdődött a kórházi rutin: 5 órai lázmérés, vérnyomásmérés. Nassolás reggeliig – ami hihetetlenül sokára érkezik, mutassatok nekem olyan kismamát, aki 5-től 9-ig vígan elvan könyvön, vízen és beszélgetésen. No, olyan biztosan nem létezik – kivéve persze, ha hányós… Tőlük ezúton kérek elnézést az általánosítás miatt. Az első reggelen a szobatársam, E., adott egy müzliszeletet, amivel az éhhalál küszöbéről visszafordított. Jött a vizit, benéztek a bugyimba, hümmögtek és mondták, hogy minél többet feküdjek és pihenjek.
Délelőtt bejött hozzám A., a sógornőm. Ellátott mindenfélével, ami az esti gyors pakolás során kimaradt a csomagból. Összenéztünk és már potyogtak a könnyeim. Mert ő is itt feküdt egyszer. És ő is végtelenül szomorú volt akkor.
Gyorsan visszavonultam. Megpróbáltam aludni. Sikerült.
Délután bejöttek Férj és a szülei. Férj behozott 15 könyvet, hogy válasszak, mit hagyjon itt, mihez van kedvem. Agatha Christie remekül elszórakoztatott. Kicsit beszélgettünk, már jobban voltam. Igazából pénteken is jól voltam lelkileg. Azt éreztem, hogy nincs baj. Csak járulékos. De Pötty jól van. És ténylegesen csak ez számít.
Aztán felhívtam anyukámat, aki addig még nem tudta, hogy mi történt. Tárgyilagosan, higgadtan elmondtam, hogy mi történt, hogy mindketten rendben vagyunk, de egyelőre kórházban kell maradnom. Hallottam a hangján a pánikot, a fájdalmat, hogy odarohanna hozzám, de nem tud. Apukám is hasonlóképpen volt. Indultak volna rögvest. A pillanat, amikor megörülnek a hangomnak, majd a tartalom lassan felülírja az addigi örömet.
Közben lettek új szobatársaink: N., aki szombaton töltötte a 18. születésnapját (!), nagyon helyes, csillogó szemű fiatal kismama volt, főállásban Dorina anyukája, egyébként cukrász és korát meghazudtoló érettséggel megáldott ifjú hölgy. A másik nő már sokkal furább volt, nem köszönt, nem beszélt, meg sem mukkant, egész nap a mobiltelefonját nyomkolászta, valami maratoni játékot játszhatott. És ez ment napokig. Olykor áthelyezte a főhadiszállását a szomszédos üres szobába… Furcsa szerzet volt, na, meg kell hagyni.
Szombat
Minden rendben: már volt saját reggelim – hiába, ez azért kardinális kérdés nálam mostanság -, így nem kellett 9 óráig éheznem. Ebéd után sétáltunk egyet a csajokkal – a veszélyesen mobilozó hölgy természetesen nem tartott velünk… Már a második Agatha Christie könyvet bújtam, kicsit összeismerkedtünk a lányokkal, találtunk közös pontokat, így könnyeden zajlott az eszmecsere. A délutáni látogatás is jó hangulatban telt, sokan voltak nálam is, nevettünk, beszélgettünk. Hiszen minden rendben, már alig vérzek, nem lesz itt semmi gond. Az esti vizit is könnyen ment: bejöttek és már ki is vonultak, hogy akkor jó éjszakát mindenkinek, pihenjünk. Megbeszéltük, hogy este tévézni fogunk. Elkészültünk – értsd: hárman fejenként 15-ször elmentünk pisilni, készítettünk egy kis rágcsát és vizet. Aztán valami furcsát éreztem. Elöntött a forróság. A forró vér.
Akkor ijedtem meg először. Igazán. Mert annyi volt, amit már nem tudtam nem csobogó vérzésként aposztrofálni. Sorra cseréltem a betéteket és azt éreztem, ezt nem lenne szabad, ez most nagyon nem helyes. És nem tudtam, mire gondolni. Nem értettem, mi történik. Először nem tartottam a lányokkal, aztán amikor megállapítottam, hogy aludni úgysem tudok, a vérzés pedig nem áll el attól, hogy nem tévézek, kimentem s csatlakoztam hozzájuk. Megnéztünk egy gagyi szombat esti filmet, aztán ők elaludtak. Engem pedig a vér mellett elöntöttek a könnyek. Mert csak arra tudtam gondolni, hogy nem biztosítok jó helyet Pöttynek. Hogy miattam van az egész. Hogy siettettem, hogy jöjjön már, hogy annyira vártam, aztán meg ez történik. Veszélyben van. És azt éreztem, hogy most azonnal haza akarok menni. Most. Még az éjszaka. Mert nem tudnak segíteni, csak azt mondják, hogy feküdjek és pihenjek. De ezt otthon is tudom. És odamentem az éjszakás nővérhez, megkérdeztem, hogy hogy lehet innen elmenni. Mire közölte, hogy kizárólag megszökhetek. Nincs lehetőség saját felelősségre távozni. Akkor persze más lenne a megítélésem is, ha vissza kellene jönnöm. Úgy fogalmazott, hogy miért mennék vissza, ha egyszer már megkérdőjelezem a hozzáértésüket. Magyaráztam neki – persze potyogó könnyekkel – , hogy én nem megkérdőjelezem, csak ezt otthon is tudnám csinálni. Ehhez nem kell itt lennem. Felajánlotta, hogy odahívja az orvost, de azt nem akartam. Nem, egy újabb ultrahang az nem a Pötty érdekeit szolgálná – ha még kitart – , hanem pusztán az én önzésem volna, hiszen magamat nyugtatnám vele. Mondtam, hogy inkább lefekszem. De nem tudtam még bemenni a szobába, a zokogásom csak zavarta volna a kismamákat.
Ültem a folyosó végén, a kisszéken. Néztem a barnásszürke csempe közötti fehér fugát és azon gondolkodtam, hogy nem lehet benntartani, hogy vajon meddig tart még ez az állapot, hogy mikor lélegezhetek fel. Szombat este volt, egyedül voltam, zokogtam és nem akartam senkit sem felhívni.
Mindenféle gondolatok és érzések kavarogtak bennem. Egyszerre búcsúzkodtam és bíztam. Akkor, azokban az órákban e kettő nem zárta ki egymást. És arra vártam, hogy végre megbizonyosodhassak, hogy megszűnjön ez a kettősség. Hogy értsem végre azt, ami velem történik. Kicsit összeroppantam. Egy óra felé bementem a szobába és lefeküdtem. Kettő körül sikerült álomba sírni magam.
Vasárnap
Másnap reggel újra odamentem az ügyeleteshez. Már megvolt a váltás. Újra az első éjszakán megismert idősebb szigorú szülésznő dolgozott. Tőle is megkérdeztem sírva, hogy mi a teendőm. Nem mondott mást, mint a kolléganője. Viszont elkezdett nagyon erősen a szemembe nézve szigorúan beszélni hozzám. Hogy a viselkedésemmel és az idegállapotommal többet ártok, mint a hematóma. Mert az olyan, hogy annak távoznia kell. És az nem egyszerre történik (ekkor egyébként már 5 orvossal beszéltem, de egyik sem mondta el, hogy a hematóma hogyan ürül, meddig tarthat a vérzés és egyáltalán, semmit sem…). Elmondta, hogy ha hazamegyek magamat is veszélybe sodorhatom, mert ami nekem nagy vérzés most, az szerintük nem veszélyes. Viszont ha tényleg gond van, akkor nagyon nem mindegy, hogy mennyi idő alatt jutok kórházba. Elmondta, hogy meg kell nyugodnom és tegyem a dolgom: pihenjek, olvassak, aludjak – aztán majd hétfőn megvizsgálnak, és lehet, hogy hazamehetek utána. Még sok mindent mondott, amit már nem tudok felidézni. Nem jött sallangokkal az egészségügybe vetett bizalommal. Csak tényeket sorakoztatott fel. Sokszor megköszöntem neki. Azt válaszolta: Ha fejmosásra van szükségem, nyugodtan fordulhatok hozzá. Nevetett. És tényleg hálás voltam, mert éppen arra volt szükségem, hogy valaki azt mondja: ebből még lehet egészséges terhesség. És végre valaki figyelmeztetett az elme teremtő erejére. Két órával később már mosolyogtam. De szívből. Utána is mindig nagyon szépen mosolyogtam a szülésznőre. És ő is rám. Volt egy kapocs közöttünk: az agyrémem.
Nehéz volt a vasárnap, de délutánra már teljesen kikupálódtam. Rossz volt mindenkinek elmondani az újabb vérzést, de sikerült. Mire harmadszor mondtam el anyunak a telefonba, egész profi voltam már. Rideg profi.
Hétfő
A 4. ultrahang napja: a két egymást követő hétfő között ennyi uh-zaklatás történt.
Nagy csend és vizsgálódás. Aztán a már jól ismert hang: a szívműködésé. Minden rendben, a hematóma kiürült, még egy kisebb maradt. Amiatt töltsek inkább még egy éjszakát a kórházban. Óriási az öröm: Pötty egy harcos, túlélte a vérzéseket. Igazából csak takarított, rendezkedett. Később mondtam is Férjnek, hogy biztosan tisztaság mániás lesz, néhány év múlva majd ő takarít a házban is.
Kedd
Végre otthon. Jó sokáig ne kelljen visszamenni…Lehetőleg a szülésig, de akkor sem éppen abba a kórházba…
Ami azóta történik: home-office, limonádé minden mennyiségben, sok-sok mély lélegzet, hűsölés, szép gondolatok néma aggódással megspékelve. Most éppen azon aggodalmaskodom, hogy 8 hetesnek kellene lennünk, ehelyett tegnap este 7 hetesnek ítélt az orvos. A Google University szerint ez vetélésre utal – mármint a lassabb ütemű fejlődés. A doki azt mondta, hogy nem kell aggódnom, fejlődik és van szívműködés. Talán-talán…
Zárógondolatként egy mantra: Ami jön, fogadd el; ami megy, engedd el. Ha sokszor mondogatjuk, segít – nekem segített.
És még egy: úgy érzem, fiú.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: