Ültem a folyosó végén, a kisszéken. Néztem a barnásszürke csempe közötti fehér fugát és azon gondolkodtam, hogy nem lehet benntartani, hogy vajon meddig tart még ez az állapot, hogy mikor lélegezhetek fel. Szombat este volt, egyedül voltam, zokogtam és nem akartam senkit sem felhívni.
Vasárnap este:
Összebújtunk Férjjel. Volt már rá példa – naná, nem magától lett kétcsíkos az a sokszor emlegetett teszt. És azután is megtörtént, hogy már tudtuk, hárman vagyok. És nem volt semmi gond. Viszont eljött ez a bizonyos vasárnap. Mintha kicsit vérezni kezdtem volna. No, nem vészesen. Nyugtattam Férjet, hogy van ilyen. Persze, azonnal bejelentkeztem a Google University-re, és kibogoztam, hogy több minden okozhatja, a legegyszerűbb, és a mi esetünkben a legvalószínűbb magyarázat az volt, hogy éppen a szerelmi légyott miatt kezdődött a maszatolás.
Hétfő
A bicikli a garázsban maradt, eljöttek értem és beszállította a céghez. Megkezdtem a szokásos munkanapot: számlák az asztalon, e-mail-ek a laptopon, a post-it-eken pedig a még elvégzendő feladatok. Aztán kimentem a mosdóba, és elöntött a pánik. No, nem teljesen, de a levegőt szaporán vettem, kivert a víz, és izzadt a tenyerem. Összepakoltam mindent, hagytam az irodai forgatagot és hazarohantam. Vagyis hazavitettem magam. Közben persze hívtam a főnököt, hogy azonnal orvoshoz kell mennem, majd mindent elmondok, ha már tudom, hogy mi van. És már indultunk is.
A nőgyógyásznál egy órát várakoztam. Végre sorra kerültem, amikor kiderült, hogy először be kell jelentkeznem a másik épületben. No, semmi gond, elintéztem azt is: egy kis séta oda, egy kis séta vissza, és újra némi várakozás. Végre bejutottam. Elmondtam, hogy legjobb tudomásom szerint babát várok, ezt egy teszt bizonyítja. Illetve vérzek.
Elkezdődött a vizsgálat. Percekig mélyen hallgatott a doktornő. Nézte a monitort, amit én nem láttam. Mélyeket lélegeztem, búcsúzkodtam. Túl hosszú volt a terhes csend. Végül kibökte:
– Semmi rendellenességet nem tapasztalok, tökéletes petezsákban élő embrió. Van szívműködése. Hat hét egy napos a terhessége.
Felsóhajtottam:
– Azt hittem, hogy nem látja az embriót, hogy már nincs ott.
Erre elmosolyodott a doktornő:
– Csak annyira kicsi még, nem egyszerű észrevenni.
Hazaengedett.
Kedd
Elmentem dolgozni. Persze, a főnöknek elmondtam, hogy babát várunk, tekintettel arra, hogy a leghihetőbb magyarázat az igazság volt, hazudozni egyébként sem szerettem volna. Boldog voltam: mert végre a közvetlen munkatársaimnak elmondtam, már ketten örültünk a babánknak, a kolléganőm 7 héttel jár előttem, így faggattam is, hogy mikor jelentkezett a bizonyos 12. heti ultrahangra.
Szerda
Este kilenckor jelenésem volt a választott orvosomnál. Kicsit aggódtam, de nem túlzottan, hiszen már egy orvos mindent rendben talált. A vizsgálat hasonlóképpen zajlott, megspékelve azzal, hogy most láttam a monitort, a Pöttyel, akit olykor (Pete)Zsákos Frodónak hívunk magunk között Férjjel. A doktor úr magyarázta, hogy ilyen korai terhességnél még nem lehet biztosan mondani semmit – közben pedig sűrűn fürkészte az ultrahangot. Aztán egyszer csak felkiáltott: Minden rendben, ott a szívhang! És tényleg ott volt: pulzált a monitoron – még én is láttam.
Aztán jött a feketeleves: közölte a doki, hogy otthon kell maradnom. Két hét ágynyugalom, pihenés, fekvés. Adott rengeteg papírt, hogy ezzel a háziorvoshoz, ezzel meg a védőnőhöz kell mennem.
Igazából köpni-nyelni nem tudtam. Hogy én? Otthon két hétig? Hát, ez teljesen indokolatlan. Éppen csak egy kicsit véreztem. Az semmi. Forgattam a szememet, nem is tudtam, hogy mit gondoljak: a doki túlaggódó vagy én vagyok felelőtlen? És mi van mindeközben a Pöttyel? És mikor nyugodhatok meg? Komolyan két hétig otthon feküdjek?
Másnap ért a következő sokk: a háziorvosnál közölték, hogy az a krikszkraksz, ami az orvosnak szóló papíron szerepel azt jelenti, hogy veszélyeztetett terhes vagyok. Én… Úgy terhes, hogy veszélyeztetett. No, erre nem gondoltam soha, amikor vizionáltam a várandósságomat, általában addig jutottam, hogy félreérthetetlenül kerek a hasam, egyértelműen látszik, hogy az állapotom, és nem pedig az esti pizzától nagy a hasam, süt a nap, mi sétálgatunk, és közben szeretettel megsimogatjuk a kisutódot. De az hogy veszélyeztetett… Hát, az mindent felülír.
Csütörtök
Továbbra is zakatolnak bennem a gondolatok. Első napom otthon, A főnökömnek egyelőre annyit írok, hogy a héten biztosan nem megyek dolgozni, a többit majd meglátjuk. Délután vendégek jönnek hozzánk, nem készülök sokat, Férj süt egy isteni Túró Rudi tortát, hoz fagyit, meg ropit. Én igyekszem pihenni, feküdni. A vendégek olyan 9 órakor cihelődnek. Fél kilenckor vettem észre először a világospiros vércseppeket. Egyelőre csak cseppek. Háromnegyedkor már folyik belőlem. Nem állandóan és nem jelentős mennyiségben, de nem csak maszatol. Tűkön ülök, nem tudom, hogy mit tegyek, fújjam le a bulit és feküdjek le, hívjam az orvost vagy irány az ügyelet. Ha magamról lenne szó maradnék itthon. De az ember a Pöttyért még az ügyeletre is elmegy.
Kikísérjük a vendégeket. Amikor magunk között maradunk, elmondom, hogy mi a helyzet. Hogy már piros. És bőségesebb. Gyors telefon az orvosomnak, hallom, amint kutakodik az emlékei között, hogy ki is vagyok, de már gépiesen, gondolkodás nélkül mondja, hogy irány az ügyelet. Leteszem – a telefon kijelzőjén látom, hogy 15 másodperc alatt lebeszéltük.
Az ügyeleten alkalmam nyílik megcsillogtatni a fekete humoromat. Miután közlik, hogy nincsenek nőgyógyászati műszereik, és tovább kell utaznunk, az ápoló megkérdezi, hogy terhességi könyvem van-e már. Mondtam, hogy nincs. Erre ő, hogy mindegy, attól még terhes vagyok, tehát mennyünk a nőgyógyászati osztályra. Kiegészítem azzal, hogy tegnap még – a vérzés előtt – az voltam.
Hazaugrunk a csomagomért. Irány a kórház. 35 km csend. Lehunyom a szemem, minden belégzéssel mélyebbre szállok, közelebb Pöttyhöz. Azt látom, hogy rendben van. Persze, elképzelhető, hogy csak azt akarom látni. Mégis megnyugszom. Bármi is történik majd velünk, azzal nem segítek, ha pánikolok. És persze szajkózom: Nem lehet benn tartani.
Férj sík ideg. Próbálom megnyugtatni. Nem sok sikerrel.
A kórházban egy SS-tiszt szigorú, idősebb szülésznő fogad, aki bevezet a vizsgálóba. Fiatal doktornő. Magázódunk. Kedves, figyelmes. Pötty jól van, él és pulzál a szíve. Egyelőre ez a legfontosabb. Az idősebb doki azt mondja, maradjak benn, ha tudok. Valószínű csak hétfőig kell maradnom.
A fiatal doktornő elmagyarázza, hogy van egy haematoma, ami vagy kiürül, vagy felszívódik.A legfontosabb, hogy pihenjek, minél többet feküdjek. Előfordul a terhesség elején. És nem azzal csináltunk bajt, hogy összebújtunk. Mosolyog, és én is.
Kimegyek még pár percre, elmondom a családnak, amit megtudtam, nyugodtnak szeretnék tűnni, de érzem magamon az igyekezetet. Még soha nem voltam kórházban. Még soha nem voltam terhes. Még soha nem féltem a vérzéstől.
A szülésznő beparancsol: Nekünk még nagyon sok a dolgunk. Kitöltünk egy nagyobb paksaméta papírt, aláírok mindenféle nyilatkozatokat és hozzájárulásokat. Közben bediktáltam Férj adatait, meg legközelebbi hozzátartozóét.
Este 11 óra múlt. Elvezetett a szobába, ahol már egy kismama aludt. Gyorsan ágyba bújtam. Azon gondolkodtam, hogy még csak hat hetes, és már háromszor vetették alá ultrahang-vizsgálatnak, és hogy miért nem tudom neki biztosítani a fejlődéséhez szükséges békés környezetet? Meg kellene védenem, de nem tudom. Picit sírtam, de nagyon igyekeztem, hogy ne essek kétségbe. Gondolkodtam. Úgy éreztem, hogy nincs baj, hogy nem lesz baj.
Éjjel 1 órakor végre elaludtam.
Hamarosan folytatódik…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: