Furcsa keveréke ez a bágyadt létezésnek és a pillanatok megélésének. Nyugalom, nem kezdek végtelenített, hormonokkal átitatott sorok taglalásába – arra már van egy külön füzetem, ahova büntetlenül és mindenféle következmények nélkül írhatom le a legnyálasabb legféltettebb és a legőszintébb érzéseimet és gondolataimat a várandóságommal kapcsolatban. Azt úgyis csak én olvasom, illetve Férj, de az ő véleménye jelen helyzetben nem számít, hiszen teljes mértékben elfogult. Tehát valahogy úgy vagyok, hogy sokszor veszek mély levegőt, néhány centiméterrel a föld felett közlekedem és sokat mosolygom.
Éppen a várakozást éljük meg a várakozásban: egyelőre a már korábban taglalt pozitív tesztekkel felvértezve éljük a mindennapjainkat. Orvos még nem látott, így csak bizakodunk abban, hogy minden rendben, már áfonya nagyságú és dobog a szíve. Néhány nap múlva kiderül, ugyanis bejelentkeztem a nőgyógyászomhoz, és este kilenc órára kaptam is időpontot. Csak úgy, támpontként jegyzem meg, hogy este kilenckor én a következő alvási fázisokon vagyok túl:
1. Elképzelhető, hogy munkából hazatérve húsz percet már súnytam, Férj olyan 6 óra magasságában ébresztett, hogy együnk már végre. Ezt örömmel nyugtáztam, a vacsoráért hajlandó vagyok felkelni.
2. Fél nyolc magasságában, amikor lefolytattam a szüleimmel a szokásos titkolózós távbeszélgetésemet, már néhányszor leragadnak a szemeim, és a kanapén fekve – most a változatosság jegyében a másik oldalon pihentetve a fejemet, mint a korábbi alvásidőmben – már csak úgy teszek, mintha nézném a tévét. Ezt olyan 10 perc alvás – 2 perc ébrenlét szakaszos váltogatásával megismétlem minimum háromszor.
3. Fél kilenc környékén átvonulok a hálószobába azt hangoztatva, hogy a tévében természetesen nincsen semmi, így inkább olvasok. Az elolvasott lapok számát hallgatólagosan maximalizáltam 5-ben. Az 5. oldal elején, már olyan laposakat pislogok, hogy alig látok. Ránézek az órára: 20 perc múlva 9. Ideje aludni.
No, ehhez képest éjjel 9 órára kénytelen leszek odavarázsolni magam a rendelőbe, imádkozhatok, hogy ne legyen csúszás, mert akkor akár 10-ig is elhúzódhat a dolog. 10-ig! Hagyjuk is, nem szeretnék többet erről beszélni – fájdalmas…
A minap megesett, hogy fültanúja voltam egy beszélgetésnek – természetesen nem a mi házunk táján hangzott el, hanem a szomszédban… khm… Úgy hallottam, hogy a feleség – aki nemrég tudta meg, hogy gyermeket vár – éppen akkor ért haza a munkából, a férj pedig már indulófélben volt, várta az éjszakai műszak.
– A hétvégén muszáj lesz melltartót vennem, mert már csak ez az egy jó rám, ez a kényelmes.
– Igen.
– Szerinted nőtt a mellem?
– Mintha összement volna tegnap óta…
– Ne paráztass… Összement? Jézusom, remélem, nincs baj.
– Menjen is össze, mert mostanában csak messziről látom őket, pedig korábban…
Persze, itt már nevettünk. Vagyis nevettek.
Viszont közben elindult a lavina: mert mi történik akkor, ha valami gond van? Az ember lánya tehetetlen, hiszen azt már pontosan tudom, hogy nem lehet befolyásolni a fogantatást – akkor már 4-5 hónapos gyermekemet a tartanám a karjaimban – , nincs ráhatásunk arra, hogy akkor és abban az adott pillanatban mi történik, sem pedig a későbbi jelenségeket. Nyilván nem most kezdek el a maratoni futásra edzeni és a kockahasra gyúrni. Nem is indítom három vodkával és zárom fél liter whisky-vel, jóféle kubai szivar társaságában a napot – mondjuk a héten ittam két korty bort a vacsora közben, de azért az nem ugyanaz. De biciklivel járok dolgozni. És habár eldöntöttem, hogy én nem fogok minden apróságon pánikolni, bizony serényen kell hessegetnem a rémképeket, hogy visszataláljak a békés, centiméterekkel a felszín felett lebegő, mosolygós önmagamhoz.
Mert jönnek a gondolatok: oké, éljen a lazaság, de most komolyan veszélyeztetem a bennem növekvő utódunkat a paramentes várandósság égisze alatt? És dolgozni akarok a szülés előtti hónap végéig? És nem gondolok arra, hogy a reggeli jógával esetleg árthatok is? Hiszen elég lehet egy rossz mozdulat ahhoz, hogy baj legyen…
De aztán csak megtalálom, amit keresek: a hasamra teszem a kezem, lenézek rá (már látszik, no, nem a Pötty miatt, hanem az éjszakai falási rohamok hatására – ezzel hamarosan kezdenem kell valamit… vagy mégsem?), és arra gondolok, hogy mennyivel több kellett ahhoz, hogy velünk legyen a jelenleg a 8-12 mm nagyságú kisutód, mint puszta biológia. Kellett hozzá valami isteni, egyszeri, különleges. No, és persze mi. És rengeteg türelem.
Most pedig – ha ez egyáltalán lehetséges – még több türelem és elfogadás szükséges. Mert tényleg bármi történhet. És ha menni akar, akkor nem lehet visszatartani; ha beteg nem lehet meggyógyítani. De a kételyek, a bizonytalanság és a félelmek között nem győzök örülni, boldognak lenni, hiszen olyan régóta vágyakoztam erre, hogy most nem tehetem meg magammal azt, hogy ne élvezzem; Férjjel azt, hogy ne ragyogjak; a pár milliméteressel pedig, hogy ne szép gondolatok táplálják a kezdeti fejlődése során.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: