Vasárnap
Igazi nyári kánikula: délelőtt fél kilenckor már gőzölög az aszfalt. Kínszenvedés a napon lenni. Éppen ezért menekülőre fogjuk: irány a közeli tó partja, de előtte még az eperföld, ahol annyi epret kell szednünk, hogy kerüljön a fagyasztóba és elkészülhessen az epres kölestorta. Annyi eperrel, hogy az már túl sok legye.
Öten utazunk: Férj, Após, Anyós, a kutya no és persze én. Robog a kispiros, mi pedig azon rimánkodunk, hogy sehol se kapjunk sorompót, mert az a biztos hőgutát előszobája. Naná, hogy piros. De hamar elrobog a másik kispiros és már suhanunk is.
Az egy óra eprezés után Férjjel már csak az a tudat tartott bennünket életben, hogy mindjárt csobbanhatunk. Lerobogtunk a partra, ahol a kis családunk legifjabb (kutya)tagja többször is kinyilvánította, hogy nem tetszik neki a víz, úgy egyébként pedig roppant izgatott volt a sok ember és kutya között az idegen helyen, számtalan szag, nyom és hang hatására pedig csak kapkodta a fejét, hegyezte a fülét és idegesítően hangosan csaholt. Többször mondtam neki, hogy bizony miatta fogják kitiltani a kutyákat a tó mellől. Persze, emiatt nem izgatta magát.
De végre csobbanhattunk. Ahogyan befelé araszoltunk a tóba, megkérdeztem Férjet, hogy mi a helyzet a gyűrűjével. “Itt van” – jött rá a gyors válasz. Éppen 30 röpke másodperccel később pedig felvilágosított arról, hogy már nincs meg. Elveszett, lecsúszott a kezéről, le a tó fenekére, és onnan bizony, már nem bukkant fel. (Igazán készíttethettük volna a jegygyűrűnket mondjuk apró gumilabdákból. Azok felúsztak volna.)
Berágtam. Mert szóltam neki, én figyelmeztettem, hangosan is kimondtam, nemcsak gondoltam rá; ő pedig nem szívlelte meg a szavaimat, hanem fogta, és elveszítette a gyűrűt.
Csak úsztam és úsztam. Majd felfeküdtem a vízre és hagytam magam sodorni. Így kevésbé hallottam a parton nyüsszögő és idegesítően magas hangon ugató kutyánkat. És persze fortyogtam. Férj pedig egy órán keresztül matatott azon a szakaszon, ahol lecsúszott gyűrűje. Persze, mindhiába.
Aztán csak lecsillapodtam. Mondjuk, értékeltem azt a tettét – amit megvallok őszintén, én első körben lubickolásként értelmeztem – , hogy a tűző napon tapogatta a tófeneket. Még akkor is, ha hiábavaló erőfeszítésnek bizonyult.
Nem sokkal dél után pedig hazaindultunk: elbúcsúztunk a családtól – időközben ugyanis sógoromék is betoppantak. Mindannyian támogattuk Z.-t, hiszen aznap délután készült leugrani 4000 m magasból. Ráadásul önszántából. Ez volt ugyanis a 30. szülinapi ajándéka, amivel a menyasszonya meglepte.
Kicsit nagyon morcogtam az autóban is, hiszen ez a minimum amivel a férjünk tudtára adhatjuk, hogy a jegygyűrű elvesztése számunkra óriási veszteséget jelent, és olyan mérhetetlen űrt hagy maga után, amit csak az idő tud lassan befoltozni. Aztán azt éreztem, hogy nyomban elalszom. Mintha ólomból lettek volna a tagjaim, sőt, az ölemben pihenő kutya is: minden nehéz lett hirtelen. Hazaérve nem is kellett sok: amikor a gyors ebéd után odajutottam, hogy a fejemet a párnára tegyem, egy perc után már aludtam is. Csakúgy, mint a foltos Bonó, aki önmagát meghazudtolva mást sem tett egész délután, mint feküdt és igyekezte kipihenni a sok ingert és élményt.
Estére pedig elkészült a csupa-eper kölestorta is, és szinte egészében el is fogyott azalatt, hogy a sógorom többször elmesélte, milyen volt az a két perc, amely során 4000 m magasból földet ért. (A legdurvább a szabadesés volt az elején. Szinte hallom, ahogy ordít. Egyébként aznap délután a Gravitációt néztük Férjjel a délutáni alvást követően. Egy kicsit azért féltettem Z.-t…)
És a nap lezárásaként még végiggondoltam: csak mi lehetünk ilyen szerencsétlenek – Férj elveszíti a gyűrűjét, a hülye munkája miatt nem lehetünk ott Z. nagy ugrásánál, holott már hónapok óta azt tervezzük, hogy miként fogjuk lent várni, izgatottan, a kezünket tördelve és a félelmeinkkel küszködve. Igen, ez a mi formánk, semmi sem úgy alakul ahogyan szeretnénk. De aztán vettem néhány mély lélegzetet és kicsit minden jobb lett. Majd elnyomott az álom – és szép képeket láttam.
Hétfő
Reggel, ahogyan suhantam a csodabiciklimmel befelé a céghez, kicsit furán éreztem magam. Biztosan a tó és a napsütés miatt. No, meg a sok mosatlan eper.
Kedd
Reggel még álmos tekintettel csináltam egy terhességi tesztet. Néztem-néztem: persze, hogy negatív. Szóval, csak a szokásos. Kukába vele.
Hiába minden, lebetegedtem.
Pedig én nem szoktam. Én erős vagyok. A betegség a gyengéké.
Reggel még semmi bajom nem volt, de délelőtt minden összeomlott: szédülés, fejfájás – és úgy egyáltalán minden tagom sajgott. Délután már lázam volt, este már csak az alvásra tudtam gondolni. Nagyit gyorsan felhívtam, aznap töltötte be a 87. életévét.
Szerda
Egész nap aludtam. A cég és a világmegváltás a munkafronton egy egész napra szünetelt. Még orvoshoz is elmentem, ahol – mivel nem ismert senki (hiába, kisváros a miénk, mindenki ismer mindenkit, vagy legalábbis majdnem…), így azt hitték, hogy csak úgy ücsörgök ott a teli váróteremben. Hiszen nincs is annál jobb móka, mint hétköznap délelőtt az orvosnál várakozni passzióból. Amikor nagyon türelmesen és mosolygósan közöltem, hogy rosszul vagyok, és megkérdeztem, hogy jöjjek-e vissza holnap, akkor viszont megdöbbent az asszisztensnő. Olyannyira, hogy visszakérdezett: Maga rosszul van?
Negyed órával, és 19 ellátott? beteggel később az asszisztensnő beállított a rendelő ajtajába és a lelkemre kötötte, hogy amikor kinyílik az ajtó, akkor azonnal menjek be, de nagyon siessek, mert a doktornő nagyon siet (???!!!???). Rajtam nem múlik – gondoltam, és úgy is lett, amikor végre bejutottam, hadarni kezdtem: láz, fejfájás, végtagfájdalmak, torokfájás. Fél perccel később receptekkel a kezemben, és a doktornő azon megállapításával a gondolataim között, hogy bizony, valószínűleg vérszegény vagyok, a már jól ismert asszisztensnő elé járultam, aki még feltett néhány kérdést, és végül utamra bocsájtott. Ez mindösszesen másfél órás produkció volt. Csoda, hogy délután újra elaludtam?
Csütörtök
Miután végigaludtam az éjszakát, felébredtem akkor, amikor Férj reggel hatkor hazaért. Igaz, utána még szundítottam egyet – végül is az elmúlt 24 órában csak 17-et aludtam végig. Szóval, teljesen indokolt volt.
Aztán pisilnem kellett. Hm – gondoltam – , még mindig nem menstruálok. Van itthon egy-két olcsó netes tesztem, nem kár értük, bevetek még egyet.
És bevetettem. Negatív. Persze, tudom, még nincs itt az idő, nem is baj, a hétvégén jönnek az unokatesómék, legalább fogyaszthatok némi hazai gyógypálinkát, rám fér, meg egyébként is kinéztem egy-két gyilkos jógavideót, amit vasárnap mindenképpen végig akarok gyakorolni. Aztán mire idáig jutottam és rápillantottam a tesztre, már nem volt hófehér. Mintha a szemem káprázna. Gyorsan feltúrtam a kukát, és előszedtem a két nappal ezelőtti tesztet. Ami nem negatív. Amin ott egy halvány csík. Ami baromi halvány, de ott van. (Tanulság: nem kell reflexből a kukába hajítani a tesztet. Nem hiába írják azt, hogy várni kell x percet. No, most lebuktam, mert fogalmam sincs, hogy mennyit kell várni… Pedig az ember azt hinné, ennyi idő után már legalább az alapokkal tisztában vagyok.) Közben ránéztem a friss tesztre, és ott volt rajta a második csík, erősebben mint a két nappal korábbin. Rohantam be a szobába. Férj éppen elaludt, én pedig zilálva álltam az ajtóban és csak annyit tudtam mondani, hogy: Ez kétcsíkos, ez tényleg kétcsíkos. Persze, Férj értetlenül nézett rám. Szüksége volt egy percre, mire felfogta, hogy a kétcsíkos jelen esetben azt jelenti, hogy terhes vagyok és nem azért lobogtatok két pálcaszerű tárgyat a kezemben, mert egy titkos koreográfiát gyakorlok éppen, hanem pusztán azért, mert a teszteket próbálom neki megmutatni. Hogy ő is látja-e. Hogy tényleg ott van-e az a második csík.
És ott volt.
Aztán persze mosolyogtunk, sőt, vigyorogtunk, mint a tejbetök. Nincsenek szavak, csak az a föld fölötti lebegés, illetve annak az érzésnek az egyvelege, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga, hogy ennek így kellett lennie. Pont így.
Elsétáltam egy másik tesztért is a közeli drogériába. Kellemes napsütéses reggel volt, június 18-a, amikor úgy sétáltam az utcán, mint még sohasem; úgy néztem az emberekre, mint még sohasem; olyan voltam, mint még sohasem.
Ez a titok. Nem tudja senki, csak Férj és én – no meg a fórumos csajok, akiknek csak sikerült megríkatniuk azzal, ahogyan őszintén örültek nekünk. Szóval, bárki olvassa, tartsa titokban. Még az elején járunk, még bármi történhet.
Hogy meddig lesz titok, ez még képlékeny. Férj azt szeretné, ha a kilencedik hónapban, egy héttel a szülés várható időpontja előtt bejelentenénk a családnak. Én ennél jóval közelebbi időpontra gondoltam – gyakorlatilag az azonnal az, amit megfogalmaztam. Mindketten a kompromisszumra hajlunk, így egyelőre titokban tartjuk. Habár elég nehéz lesz, tekintettel arra, hogy állva elalszom, nem iszom alkoholt (mit tehetnék, szeretem a bort és a pálinkát is, így ezek elmaradása mindenkinek fel fog tűnni…), és a köldököm már máshogyan áll. Jó, az utóbbi csak Férjnek és nekem tűnt fel tegnap, ahogyan nézegettük a 2 mm-es maszatkát. És ahogyan egymás szemébe nézünk… Hát, szerelemben szerelem, így tudnám megfogalmazni azt, amit akkor érzek.
Nehéz hallgatnom, de még talán kibírom két hétig. Akkor megyünk orvoshoz először, hogy hallhassuk a szívdobogását. Addig pedig marad a mi titkunk. Segítsetek megtartani.
Ha tetszett a bejegyzés, csatlakozz a facebook oldalamhoz!