A haj évezredek óta az erő szimbóluma – gondoljunk csak Sámsonra, akit azzal, hogy álmában levágták a haját, megfosztottak hatalmától. Egyes kultúrákban megjelenik a rituális hajvágás: amikor a legmélyebb gyász maga alá vonja a szenvedőt, az megválik hajkoronájától. Ugyanakkor a szabadságot, az egészséget is jelképezi a hosszú és egészséges haj. A nyugati világunkban pedig nem egyéb, mint a (fiatal) nőiség egyik szimbóluma. A férfiakat ténylegesen elbódíthatjuk általa, hiszen a haj feromon-szállító és -elosztó, így minél hosszabb a nő hajkoronája, annál nagyobb felületen “adja le” a másik nem számára oly vonzó vegyületeket.
A hajszínünk is árulkodik rólunk: a világosabb a naivitásunkat tükrözi, a sötétebb színek pedig a határozottságot, öntudatosságot és a makacsságot jelzik.
A (meta)kommunikációnkba is folyton fel-felbukkan a hajunk: beletúrunk, feltűzzük – majd leengedjük, játszunk vele, babráljuk – a magunkét és a másikét is. Egyes frizurákkal rejtőzködhetünk is: elbújhatunk tincseink mögé és onnan a vélt biztonságunkból tekinthetünk a nagyvilágba.
Nőiesség és feromonok ide vagy oda, évek óta már rövid hajjal élem az életem. Még jó, hogy Férjnek köztudottan furcsa az ízlése: szeretné, ha még rövidebb lenne a hajam, ha tüsis lenne, ha punkos, ha felnyíratnám, és ha még aszimmetrikusabbra vágatnám. De néha mindent megelégel az ember. Még a kísérletezést is.
Alapvetően azonban szeretek új dolgokat kipróbálni: színeket és formákat variálni, mindig változtatnom kell valamin, mert így érzem jól magam. Egy ideje azonban az a legnagyobb változás, hogy konszolidálódtam: beálltam a hajnövesztők csigalassúsággal apadó táborába. Éljen!
Eléggé kötöttek a lehetőségeim: unalmas, se nem hosszú, se nem rövid a mostani frizurám. A tükörben néha egy kis időre van szükségem, hogy felismerjem magam. De aztán eszembe jut az az érzés, ahogyan a hosszú haj megcsiklandozza a hátamat, vagy az a mozdulat, amint felkötöm a hajam kontyba. Persze, rögvest azután az is bevillan, hogy kint 40 fok van, nekem a hosszú hajam kb. ráég a tarkómra, sok is van belőle, no meg nehéz is.
És persze az a furcsaságom is beugrik, amiért elkezdtem a növesztés-mizériát. Az a fix ideám, hogy amikor hosszú lesz a hajam, akkor már hárman leszünk. Ebben az a szép, hogy nem olyan, mint a születésnap, a karácsony, az újév vagy a névnap – hanem a messzi jövő egy még ismeretlen pontjára révedek ilyenkor. És ettől erősebbnek érzem magam, mert hosszútávra rendezzük be az életünket addig is, amíg babára várunk és nem pedig babát várunk. És meg kell, hogy mondjam, nem rossz ez így: számtalan tervünk született ebben az időszakban. Kertészkedés, házátalakítás, tanulmányi tervek – oh, ingázás, úgy hiányoztál már! – és a nyári kalandozások a vízparton, közös ünneplések – indok a mulatságra mindig akad bőven. Egyszóval élünk. És nem túlélünk. Ez pedig óriási különbség. Ezt mindazok tudják, akik hosszú hónapokkal, sőt, évekkel a hátuk mögött várják a kétcsíkos tesztet – és főleg az egészséges babát.
Kép forrása: innen
Nagyjából már felvilágosítottam Férjet az új felállással kapcsolatosan: tudniillik, hogy lesz ő, leszek én és a hosszú hajam. Egyelőre úgy néz ki a dolog, hogy még nem tudom összefogni, de Férj már olyan ügyesen tud ráfeküdni/rákönyökölni hogy azt tanítania kellene. De nem baj, majd megszokja. És mire megszokja, hárman leszünk. Csak, hogy újra legyen mit megszoknia.
Kommentek