Március végi tavasz-ősz

Igen, ezt a fogalmat megalkottam a múlt csütörtökön, amikor a kellemes tavaszi éjszakán álomra hajtottuk a hangzatosan wellness szállodának becézett szállásunkon, majd péntek reggel az orkánerejű szélben hajnali ötkor (hiába, a megszokás nagy úr) kinyitottam a szemem. Ébredés a tavaszból az őszbe.

Ilyen a tavasz-ősz

Komolyan mondom, ha valaki tíz évvel ezelőtt – tehát 20 éves koromban (csak hogy még egy kicsit visszautaljak a betöltött harmadik x-emre) – azt mondja, hogy saját magamtól, önszántamból, tehát mindenféle külső és erőszakos behatásától mentesen felébredek hajnali ötkor, nos, valószínűleg jól körberöhögöm. Lehet, még teszek néhány epés-ironikus megjegyzést is arra vonatkozóan, hogy milyen lehetetlen körülményeknek és elképzelhetetlen csillagegyüttállásoknak kell megvalósulnia egy esetleges ilyen ébredéshez. Hát, most nemes egyszerűséggel azt mondom, hogy pusztán tíz évnek kellett eltelnie, hajnali hétkor kezdődő munkahely kellett hozzá, és a későn kelő éjjeli bagoly már át is alakult hajnali dalos pacsirtává. No, akkor ezt még fejeljük meg azzal, hogy reggel hétkor már puccparádéba vágtam magam, tehát felvettem egy cicanacit hozzáillő kényelmes ruhával, hogy no, akkor irány a jól megérdemelt éttermi rántottám – szigorúan kenyér nélkül, mert a glutén nagyon nagy ellenségünk lett -, amikor Férj kiszólt két nyújtózkodás közül az ágyból, hogy: Hány órától is van a reggeli? Megnéztem. Nyolctól. A gyomrom már korgott. A szél csak fújt. Már tudtam, ez nem egy olyan nap lesz, mint amilyennek huszonnégy órával korábban, a 20 fokos autóban megálmodtuk.

De nem hagytuk magunkat. Az elemek – a szél, a rántotta fájdalmas hiánya (ami akkor még rosszabbnak tűnt a kinti ősznél), a szánalmas fakéreg meleg ital, amelyet tévedésből kávéként aposztrofáltak – ezek mind-mind nem tudtak bennünket elkeseríteni. Sőt, kiderült, hogy az ihatatlan kávé tulajdonképpen jó dolog. Merthogy így rábukkantunk – no, jó: igazából a koffeinhiány odavezetett bennünket ahhoz a kávézóhoz, ami már a legelső pillanatban nagyon szimpatikus volt. Nyitás előtt érkeztünk, és már éppen beültünk volna kómásan a kispirosba, amikor egy nagyon kedves hölgy kinyitotta az ajtót, és odakiáltott: Gyertek csak, úgyis már elkészültem mindennel… Így történt, hogy miattunk előbb nyitottak. És ez még csak a kezdet volt: ingyen elhozhattunk egy-két (három-négy…) könyvet. Most komolyan, ki akar a wellness szállóban a klórszagban ücsörögni, ha az orkánerejű szélben csatangolhat az utcán, majdnem berepülne egy várárokba, és mindezek előtt beülhet egy ilyen helyre kávézni?

Férjjel pedig mentünk: hegyre föl majd le, dombra fel, majd le. Voltak kivételes pillanataink (például itt). Mondjuk azon meg sem lepődtem, hogy éppen az megérkezésünk után csörrent meg a telefonom, és persze, hogy a főnököm volt az, hogy átküldött egy táblázatot, megnyitottam már?

Most komolyan, hogy csöröghet egy telefon egy ilyen helyen?

Ilyenkor rájövök, milyen jó is együtt lenni. Néha csak úgy hallgatni és nézni a tájat. Megfogni a kezét vagy belekarolni. Otthon lenni – még a rosszízű kávék, a klórszag és a morcos emberek között is.

Aztán végre találkoztunk Jé-vel és kis családjával. Valószínűleg egyedül Hangababa volt teljesen nyugodt és békés a nagy találkozás előtt. Mindannyian gondoltunk valamit – szerintem mi lányok aggodalmaskodtunk a legtöbbet, hogy vajon ki hogyan néz majd a másikra, mit mond majd, esetleg lesz-e olyan mondat, ami miatt bárki kifutna a világból. De aztán minden sima volt. Talán a nagy szél tette: elfújt minden nem odavalót, és csak mi maradtunk – kicsit másmilyenek, mint voltunk néhány hónapja, de azért mi voltunk azok. És ezt nem tudta elfújni még a változást hozó nagy szél sem.

A jó szél