Szem(em)be néz

Mást se teszek, csak nézek: olykor szembenézek – néha magammal, néha másokkal. Néha szép dolgokat látok, de az is előfordul, hogy legszívesebben olyan erősen és olyan sokáig szorítanám össze a szemem, amíg csak örökre el nem tűnne az, amit látok. Azt kívánnám, hogy az emlékével, a gondolatával együtt semmisülne meg örökre.

Persze, az élet nem ilyen. Nem lehet olyan sokáig egy helyben maradni csukott szemmel, hogy valamiről teljesen megfeledkezzünk.

Az élet – vagy az Élet, idegesítő nagybetűvel írva – fogja magát, a szemembe néz, és kiröhög.

A legutóbb például azt hittem, hogy tökéletesen egészséges vagyok: változatosan étkezem – a már korábban emlegetett barátnőm szavait idézve, képes vagyok olyan dolgokat megfőzni, amiknek a létezéséről nem is tudott. Édesanyám azon mondásán pedig, miszerint: Remélem, amikor eljövünk hozzátok, nem ilyeneket kell majd ennünk (értsd: köles, kuszkusz, barna rizs és társaik), hanem valami normális ételt… a fent említett barátom csak hümmögött – szerintem egyetértően… Amióta van időm élni, rendszeresen mozgok, évek óta odafigyelek, hogy milyen kozmetikumokat használok, a tisztítószerek szinte mindegyike környezetbarát (a mosogatószerre még nem találtam meg a tökéletes zöld megfelelőt). Aztán közölték velem, hogy a szervezetem olyan, mintha vegyszerekkel dolgoznék. És ez csak a kezdet volt.

De ilyenkor nincs mit tenni: meg kell magad rázni, felállni és továbbmenni. Arccal a napnak vagy a szélnek – ki mit szeret jobban; és először csak túlélni.

Ez van. Ezzel kell szembenézni. Ez néz a szemembe. Ha akarom, ha nem.

Viszont nézzük a dolgok jó oldalát: papírom van arról, hogy sokat kell a levegőn lennem, úgyhogy Férjjel rendszeresen felkerekedünk a hétvégéken, elkapjuk Bonót, a rettenthetetlen (no, jó, eléggé gyáva, de hihetetlenül aranyosan ugrálós) foxi terriert, és elmegyünk barangolni:

Bálák között a tűnődő foxi: Merre vagytok már? Tempó-tempó!

Ott a nap.

Ilyen virágok nyílnak szerte a szigeten.

És még egy: elkészült Szofi takarója. Ilyen lett:

Még öt nap, és harminc éves leszek. Már nem húszas dolgokkal kell majd szembenéznem. Már izgatottan várom: arccal a napnak vagy a szélnek – éppen, milyen kedvem van.