Avagy: Barát(nő) egyszeregy 30 körül
Van egy folytonosan visszatérő szófordulat, amelyet előszeretettel használok: a bonyolítani. Ügyeket/találkozókat/megbeszéléseket bonyolítok. A velem szemben ülő kolléga, akit igencsak bírok, sőt, a barátaim között tartok számon, rendszerint arra figyelmeztet: Ne bonyolítsd, egyszerűsítsd.
És milyen igaza van.
Mert az ember lánya tényleg hajlamos mindent túlbonyolítani, mindig agyalni és elszöszmötölni egy-egy témán, míg aztán addig csűri és csavarja a dolgokat, hogy a baj valamilyen formája kerekedik ki belőle. Akár csak egy kis nehéz szív, enyhe rossz érzés vagy lagymatag gyomorgörcs képében.
A másik oldala az éremnek, hogy azt figyeltem meg magam körül, hogy mindenki úgy vélekedik: régen sokkal egyszerűbb volt. Most nem csak a generációs időintervallumokban gondolkodom, hanem már a mi életünkben is azt tapasztaljuk, hogy korábban, 5-10 évvel ezelőtt sokkal egyszerűbb problémáink voltak. Iskolába jártunk, vagy akkor még nem ezen a munkahelyen dolgoztunk, és valahogyan minden úgy pergett, mint a szemek a homokórában. Manapság pedig olykor egy-egy apró kavicsszem is bekerült a rendszerbe és időről időre fennakadást okoz. Olyankor is, amikor nem számítanánk rá.
Emlékszem, régen, amikor még a kollégiumban laktunk, valami hihetetlen kapcsolat alakult ki közöttünk. Sok minden összefűzött bennünket: az azonos élethelyzet, a közös élmények, mély-borozós esték, az együtt főzés szenvedélye és a világmegváltó beszélgetések. Még az idegesítő szokásokat is le tudtuk nyelni (mert igen, rendetlen volt, és hangos, és néha túl sok, és soha nem mosogatott…), egyszerűen át tudtunk lendülni a földi dolgokon. Valahogyan már akkor úgy éreztem, hogy most a hétköznapokat töltjük együtt, később (amely később már most lett) pedig az lesz az ünnepnap, amikor találkozunk és együtt lehetünk.
És bejött.
Ünnepnap, ha összesodor bennünket a szél. Mert van, akiknek gyerekük lett, és mostanra már a második utóddal várandósak. Van, akiknek egy utódjuk van (egyelőre), viszont a mozgástengelyünk teljesen szétcsúszott. És vannak olyanok is, akik baromi messzire kerültek – repülőgép-messzire.
Ilyenkor persze mindenki hajlamos megrántani a vállát: a mai világban néhány száz/ezer kilométer nem jelenthet gondot, hiszen ott a Gmail, a Skype, Viber, Facebook és rengeteg egyéb kacat, ami azt az érzetet kölcsönzi, hogy tényleg mindannyian egy nagy globális faluban tengetjük életünket. Sőt, kávézókba több helyen megjelentek már a beszélgetésre felszólító táblák (Nem, nincs wifi, beszélgessetek!). Akkor hol a probléma?
A probléma abban rejlik, hogy néha kütyü-telefon-Viber és egyebek ide vagy oda, nem tesszük meg az első lépést. Azért, mert baromira elfoglaltak vagyunk, éljük az életünket és azt gondoljuk, mindez véresen komoly: soha nem kellett még ennyire helytállni a családban, a munkahelyen, a többi szülő között, feleségként, anyaként, gyermekként vagy unokaként. Azt akarjuk, hogy minden flottul működjön – és közben nem teszünk azért, hogy évszázados barátságok még évszázadok múlva is létezzenek. Mert egy-két évig működik az, hogy olykor találkozunk – értsd: évente egyszer-kétszer, átbeszélgetünk egy-egy éjszakát, és feltankolunk annyi élménnyel, hogy az kitartson a következő találkáig. De mi van akkor, ha ezek a találkozások is ritkulnak? Vagy nem úgy sikerülnek ahogyan szeretnénk?
Mert annyit gondolkodunk távkapcsolatokról a 21. században, de ilyenkor elsősorban a szerelmesekről elmélkedünk, max. még a család gondolatkörön belül mozgunk, amikor a kilométerek vs.szoros emberi kapcsolatok állandó csatájáról morfondírozunk. De ott vannak – szerintem egyre hangsúlyosabban a távbarátságok is.
Néha kicsit lekezelőek vagyunk, mivel egy vállrándítással elintézzük, mondván: az igazi barátok úgyis megvárnak, ott vannak nekünk akkor is, ha történetesen elsodort bennünket a sors egymástól. De nem mindegy, hogy milyen az az úgyis. Hiszen mi van akkor, ha az egyik félnek szüksége lenne a másikra – aki nem reagál a megkeresésre? Akkor rossz barátok vagyunk?
Nem gondolnám. Az életben szinte semmi sem ilyen végletes – kivéve, ha Férjet kérdezed, mert ő aztán nagyon vonalas tud lenni, irigylem is olykor. Néha tényleg eltávolodunk, majd újra közelebb kerülünk egymáshoz. Hisz ez is az élet megmutatkozása: változás, alakulás, lüktetés. Hosszútávon azonban az a szerencsésebb, ha az inga kilengését egy erőteljesebb visszalengés (szerintem nincs is ilyen szó…) követi.
Hogy mi a tanulság?
Tíz évvel ezelőtt mindennap találkoztunk. Tíz évvel ezelőtt nem beszéltem minden nap a szüleimmel. Ma ez másként van. Tíz évvel ezelőtt bort ittunk a teraszon és cigiztünk. Ma teázunk és csupa egészséges finomságot nassolunk. Tíz évvel ezelőtt az foglalkoztatott bennünket, hogy mi lesz velünk tíz év múlva – hát, bánom, hogy nem jegyeztük le az elképzeléseinket… visítanánk a röhögéstől egy ilyen volt – ilyen lett összehasonlítás alatt. De megint csak azt kell, hogy mondjam: ez az élet.
Tíz évvel ezelőtt mindennap találkoztunk. Ma olykor le kell gyűrni az egónkat, és 15-szörre is felvenni a fvonalat és keresni a másikat. Még akkor is, ha felsóhajtunk: Már megint…
De mégis találtam egy tanulságot: Ki tudja, mi lesz 10 év múlva? Vagy 15, amikor már a kisutódok önálló utakon járnak, a karrierek már adott irányban haladnak a jól megalapozott mederben, mi pedig újra kettesben-négyesben-hatosban-nyolcasban (nem tágítom a kört, szerintem már kellőképpen érzékeltettem, amit szerettem volna) maradunk. Lehet, akkor matematikailag is kiegyensúlyozottabbak lesznek a távbarátságaink.
Ha tetszett a bejegyzés, csatlakozz a facebook-oldalamhoz.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: