A gong

Néha úgy érzem magam, mint egy profi bokszoló, aki nem hallja a gongot, és csak küzd és küzd – az ellenfelét már nem látja senki, csak ő; sőt, már őt sem nézi senki, csak lelki szemei csüggnek fáradt tagjain. Tudom, hogy el kellene engednem az állandó küzdelmet, és felhagyni azzal az úri passzióval, hogy még mindig képes vagyok kiakadni mások hülyeségén – mert egyszerűen nincs értelme. Tudom, hogy lassítanom kellene; hogy itt hever mellettem már egy hónapja egy könyv, és sokkal több értelme lenne azt olvasnom mint szimultán tévét nem néznem és nem interneteznem (ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a munka után múlatom az időt, ahelyett, hogy értelmesen kihasználnám. Az értelmességhez azonban már túl kimerült vagyok. Ezért marad a fent taglalt tevékenység.). (Talán a könyv miatt, de ezt hallgatom.)

Forrás

Mindezt miért teszem? Mert úgy vélem, egyetlen terepen sem vallhatok kudarcot. Mert nekem a munkahelyemen 110%-ot kell teljesítenem. Talán azért is, mert zömében férfiakkal dolgozom. És ez elvárás. Nem azt mondom, hogy nekik könnyebb, mert baromi sokat dolgoznak, csak valahogy könnyebben viselik. Nem feltétlenül a teherbírásommal van a gond, és arról sem szeretnék beszélni, hogy mennyi házimunkát kell itthon ellátnom, mivel ezt megoldom könnyen, segítségem is van Férj személyében. A munkahelyemen képes vagyok órákon keresztül koncentrálni, nem okoz gondot a túlórázás vagy a hétvégi meló sem. Az sem, ha olyan feladatot bíznak rám, amihez semmi közöm – pusztán annyi, hogy valaha jól csináltam, ezért nyugodtan rám merik bízni újra, holott már nem az én asztalom. Inkább azt jelenti, hogy mindez a monoton hajtást hosszútávon jobban viselik. Talán nem gondolkodnak el arról, hogy a testük hogyan éli meg a folyamatos ülést (igen, az utód még mindig várat magára. Remélem, hamarosan bebizonyítják, hogy a várandósság fertőző, mert már körülöttem mindenki kétcsíkos teszttel rohangál.). Nem bántja őket az, hogy kint süt a nap vagy éppen havazik. Nem gondolnak arra, hogy egy nagy beszélgetés sokkal fontosabb lenne a lelküknek, mint egy újabb gyönyörű táblázat, ami éppen azt az energiát veszi el a testüktől, ami még elég volna a kapcsolatteremtéshez. Nem gondolnak arra sem, hogy lehetne másként élni az életet: lazábban, családcentrikusabban, más örömforrásokkal kitöltve, mint a “siker”, a “teljesítmény” vagy a “munkamorál”. Mindezt elintézik azzal, hogy a megélhetés. Sőt: a nagybetűs MEGÉLHETÉS.

Én pedig elhallgatok. Nem beszélek arról, hogy foglalkoztat a lelki és szellemi fejlődés, hogy érdekel a meditáció, hogy jógázom reggelente, hogy gondolkodom egy olyan életről, ami spirituálisabb – nem a humbukkra gondolok, pusztán azt értem alatta, hogy a lényem őszintén kapaszkodik abba a hitbe, hogy nem lehetek pusztán ez a valami, ami/aki reggel felkel és teljesít. Mert csak ezt teszi. Nem pedig kiteljesít.

Súlyos szavak ezek.

Volt idő, amikor azt hittem, hogy ez minden vágyam, éppen ez a munkahely. Nem egy fényes karrier. De önerőből szereztem, nem tolta senki a szekerem, és szeretem a munkát. De rám telepszik és nem enged más terepre. Magának akar, teljesen. És éppen ezért eltávolodok olyan terepektől, amelyeken ott szeretnék lenni: az asztal – hogy tápláljam Férjet és magamat; a meghallgatás – hogy türelmesen és csendben odafigyeljek a körülöttem élőkre és segíthessek, beszélgethessek, ott lehessek; az alkotás és kreativitás – a blogra is kevesebb időm jut, és egyéb alkotói tevékenységeim szintén erősen háttérbe szorultak.

Lehet, pusztán az a baj, hogy a nézőpontok mások. Hogy nem tudok kilépni abból, amit az évek során felépítettem és összeraktam. Hogy ott van bennem a szabadságért küzdő lázadó. Túl sok rebellis barátom van. Túl nagy csomagot gyűjtöttem össze olyan történetekből, amelyek egy másmilyen életről szólnak. Nem jobbról vagy rosszabbról, csak egy olyanról, amely egy sokkal szélesebb ablakos házban játszódik. De az is lehet, hogy csak más irányba néznek.

Az biztos, hogy még maradok.

De azt hiszem, a gongra ezentúl figyelni fogok. Nem biztos, hogy pontban négykor vagy ötkor megszólal majd, de az bizonyos, hogy teszek azért, hogy meghallhassam. Apró lépés, de több mint a semmi.