Természetes kíváncsiság, őszinte pillanatok, kendőzetlen, merész kérdések – gyönyörűen körül lehet írni azt, amikor egy ismeretlen ismerős bunkó kérdést tesz fel és veszi magának a bátorságot, hogy mindennemű felvezető szöveg nélkül rákérdezzen arra, hogy még meddig vesz részt a termelésben az ember lánya, meddig szándékozik még munkaviszonyát fenntartani az adott területen belül, és mikor evez át az anyai örömék végtelen tengerére. Mert ugye, a nyári esküvő képei kikerülnek a legismertebb közösségi portálra, innentől kezdve publikus, hogy ma-holnap gyerek lesz. Ha nem, akkor pedig bizonyosan még “várakozunk”, még a “karrieremet építem”, esetleg a “férjem mégsem szeretne gyereket tőlem”. Egyéb forgatókönyvként a halandó és elsősorban férfiak fejében felmerül a “nehezen teherbeeső nő” fátyolos képe, amit azonban mégsem lát olyan élesen, hogy emiatt ne kérdezze meg, amit szeretne.
Bizony, be kell, hogy ismerjem, egy kicsit elhavazódtam az utóbbi egy hónapban: nagy céges rendezvényünk volt, amelynek – hála az égnek – a januárral vége lett. Sok kollégával találkoztunk, illetve olyan együttműködő partnerekkel, akikkel ritkábban futunk össze, általában csak ilyen vagy ehhez hasonló eseményeken. Ez történt most is, és a legnagyobb megdöbbenésemre, az egyik ismeretlen ismerősöm, akivel ugyan kölcsönösen szimpatizálunk egymással, azonban soha nem folytattunk személyes hangvételű beszélgetéseket, még csak távolról sem, a második mondatában arra kérdezett rá, hogy meddig dolgozom még. Először azt hittem, hogy rosszul hallok, ezért visszakérdeztem. Mire megkérdezte, hogy mikor lesz gyerekem. Azt válaszoltam, hogy nem tudom, amit ő ügyesen úgy értelmezett, hogy akkor még nem akarok gyereket. Úgy ítéltem meg, hogy a termékenységemmel kapcsolatos félelmeimet – amit szerintem azon nőtársaimmal, akiknek még nincsen utódjuk, egyként osztok – nem feltétlenül egy rendezvény információs pultjában szeretném megosztani egy vadidegennel. Inkább rossz érzéssel a gyomromban ráhagytam.
De komolyan, velem van a baj? Túlérzékeny lennénk? Igaz, mindig is meg tudtam hatódni egy papír-zsebkendő reklámon is, együttérzésből szinte bármikor könnybe lábad a szemem, még akkor is, ha nagy örömről van szó; az esküvőkön és a sportesemények közvetítésein pedig óriási gombócot növesztek a torkomban, és komoly erőfeszítésembe telik, hogy ne bőgjem el magam. Persze megtörténik, hogy csúfos kudarcot vallok és a könnyek potyogni kezdenek. Arra azonban mindig ügyelek, hogy végig tudjam, ha “hülyeségből” sírok vagy ok nélkül bántódom meg. Most viszont úgy ítéltem meg, nem bennem van a hiba, egyszerűen bunkó volt a pasi. Miért veszi bárki is a bátorságot arra, hogy ilyen intim kérdést tegyen fel valakinek, akit alig ismer? Érdekes módon, a férfiakat nem szokták megkérdezni, hogy mikor lesznek apák. Maximum azok a barátok érdeklődnek időnként, akik tudnak a “projektről”.
Nem vagyunk egyformák. Nem is kell annak lennünk. Csak jó volna, ha különbséget tudnánk tenni az őszintétlenség és a tapintat között: ha valaki figyelembe veszi azt, hogy szavaival megbánthat valakit, és ezért inkább hallgat, nem feltétlenül jelenti azt, hogy hazug.
Dettó!!! Tőlem egy újonnan érkezett kolléga kérdezte meg, mikor már kerek 3 hete a cégnél volt, hogy “na és ti mikorra tervezitek a babát?”. WTF? De mondanom sem kell, hogy nem ő az egyetlen ilyen tapintatos ember. Úgyhogy a válaszom: nem te vagy túlérzékeny.