Karácsony, 2014

Milyen a tökéletes karácsony?

Szeretteink körében degeszre esszük magunkat, iszogatunk, fényképezkedünk és nagyokat nevetünk. Nem rohanunk. A jelenben vagyunk – a szavak teljes súlyával szembe nézve megéljük azt, hogy (jó helyen) vagyunk.

-1. nap, azaz december 23-a:

Még morgok. Mert idén is rohanósan leszünk: ma este még itthon, egyedül, aztán Anyósoméknál ebédelünk, aztán a Szenteste egyedül (az biztos, hogy az egyik újévi kívánságom az lesz, hogy szűnjön már meg a műszakozás…), aztán vonatozás, és hazaérkezés Anyuékhoz. És belefáradok, mire mindezt végiggondolom. És belefáradtam ebbe az évbe. Abba, hogy a főnökömnek lehetetlen megfelelni és a legváratlanabb helyzetekben képes a földbe döngölni kiakadni valami apróságon. Abba, hogy olyan dolgok miatt büntetnek, ami ellen nem tehetek. Abba, hogy 5. hónapja nem jön össze a baba. Abba, hogy csak félnapozni akartam a munkahelyemen, de bent kellett maradnom, mert még így sem végeztem mindennel. Azt hiszem, belefáradtam a 2014-es évbe. Hangolódásképpen békésen körbe néztem a házon, konstatáltam, hogy az idén már nem pucolok ablakot, nem mosok függönyt és nem takarítok föl még egyszer. Inkább kezembe fogtam a könyvet, és leültem – először a székbe kuckóztam be, majd az ágyba. Az idei évre felhagyok a tökéletesség hajkurászásával. Jövőre folyt. köv.

A napja, december 24-e:

Reggel: Mikor hozzuk fel a fát? Mikor díszítünk? Ebéd után már rohanás lesz… Jaj, mikor lesz már egy nyugodt ünnepi periódusunk, amikor nem kell… Nehéz ébredés, még nehezebb napkezdés. De azért már ott bujkált egy félmosoly, egy kedves mozdulat, egy meghitt pillantás a súlyos percek között. Talán ilyenkor a hiány is felerősíti az ólmot, ami rám telepszik. Mert az ember óhatatlanul leltározni kezd: ő már nincs, ő nincs itt, ő még nincs…

Délben: Az eljegyzés bejelentése: A. testvére eljegyezte a párját, a gyűrűk már fenn, a párás tekintetek között megnyugszom. Ránézek A.-ra. Az a pillanat, amikor csak a másikat látod a szobában, és tudod, hogy nem gondol semmire, nem lát senki mást, csak téged. No, akkor rájövök, hogy a család az olyan, hogy néha helyben van, máskor utazni kell érte; néha népes, máskor pedig négy fő alkotja – de mindenképpen megéri a fáradtságot. Mert kevés ember tud úgy kiakasztani, mint a családtagjaid, viszont tűzbe menni érted szintén csak néhány ember képes. Annyiszor elgondolkodunk az életünk során, hogy vajon jó helyen vagyunk-e, helyesen döntöttünk-e, megtettünk-e mindent; kutatjuk a jövőt, fárasztjuk magunkat, és közben egy kiló ajándékba sütött mézeskalács valahogy értelmet tud adni egy szombat délelőttnek, egy szó, egy perc, amikor odafigyelnek rád néha életet ment – de legalábbis idegszálakat az elpattanástól.

Tökéletes volt az ebéd: érzelmekkel telített, könnyes, nevetős, ölelkezős, amikor mindenkinek kijutott a jó szóból. Végre megállt a rohanás. És igazából az a legszebb, hogy ez csak az első felvonás volt: holnap este jön a folytatás – egy másik nappaliban egy másik családdal, kicsit kevesebben leszünk ugyan, de a hangulat biztosan frenetikus lesz, arról ugyanis a jelenlévők gondoskodnak majd.

Békés, meghitt karácsonyt, jó szavakat és őszinte öleléseket kívánok mindenkinek!