Kamu IKEA-hack

Az úgy volt, hogy mindig is rendelkeztem némi hajlandósággal arra, hogy elszöszmötöljek: napokig pepecselni egy tusrajzzal, órákon keresztül mozdulatlanul olvasni vagy írni, folyamatosan úszni, vágóképeket válogatni (ez még a megboldogult tévés koromban volt keserédes feladatom, mivel részint a munkám része volt, így túlórában voltam kénytelen áldozni e nemes feladat oltárán) stb. No, ez nem azt jelenti, hogy festő, főállási könyvmásoló, profi úszó vagy továbbra is gyakorló tévés lennék. Csak valaki vagyok, aki szeret szöszölni.

De hogy jön ez ide? Egészen pontosan úgy, hogy a fürdőszoba felújításából eredő önkéntes száműzetésünk során – hiszen akár maradhattunk volna is, hősiesen felvállalva a fürdőszoba nélküli létet, mintegy időutazásként értelmezve a kellemetlenségeket – úgy döntöttünk Férjjel, hogy üsse kavics, ha már úgyis mindent ujjnyi por takar, csináljunk még nagyobb kuplerájt. Az pedig, mint tudjuk, igen könnyű, különösen egy régi ház esetében. A múltkor már beszéltem a bútorok átfestése iránti kényszeres szenvedélyemről, amelyet Férj bizonyos esetekben inkább szabotál, mint támogat. Arra is utaltam, hogy én az ő álláspontját az eredeti színek megőrzésére vonatkozóan mélységesen elfogadom – egészen pontosan úgy fogalmaztam, hogy kivárok. E két fogalom tulajdonképpen szinonimák. Nos, igazam lett: Férj egy szuper ötlettel állt elő: amíg a fürdő szépül, mi kipofozhatnánk a konyhát. És nem az ablakkeretek átfestésére, hanem sokkal nagyobbra: a megörökölt konyhaasztalt és székeket át kellene festenünk. Fehérre.

Itt mindjárt két megjegyzést is tennék:

1. Időutazás – akár ez is lehetett volna a poszt címe a Kamu IKEA-hack helyett: másfél éve, amikor beköltöztünk és kezdett rám törni az átalakítási láz, mondtam Férjnek, hogy át kellene festeni az konyhaasztalt és a székeket fehérre. Az olyan mediterrán. Vétó – jött a válasz, egyrészt, azokat meg kell hagyni eredeti állapotukban, másrészt, ha át is festenénk, fehérre semmiképpen sem. Egyéb színre – mint kék – végképp nem. Ami szóba jöhet, az az eredeti barna szín felfrissítése. Háá! Mondtam, én, hogy csak ki kell várni!

2. A királyi többes elsősorban arra vonatkozott, hogy igazán megcsinálhatnám, úgyis én vagyok ebben a járatos. Ezzel mélyen egyet kell értenem.

Tehát, megszületett az elhatározás, és két délután alatt a kivitelezés is: csiszoltam, portalanítottam, festettem. Majd újra festettem. És végül elkészült a mű (a kuplerájt kérem, nem észre venni):

De itt nem állt meg a lavina, merthogy egyrészt a fürdőszoba felújítását be sem fejeztük, amikor már elkezdtük a verandát szépíteni. Viszont, a jó hír az, hogy attól, azzal még nem végzünk, visszaköltözhetünk a házikónkba. Másrészt úgy gondoltuk vasárnap este, hogy összeszereljük a lapra szerelt fürdőszobai szekrényünket.

Hogy finoman fogalmazzak, egyikünk sem egy műszaki zseni. A térlátásom gyakorlatilag nem létezik, és – legyünk őszinték: Férj sem jeleskedik e téren. De nagyon igyekeztünk és nem maradt el az eredmény: összeraktuk a szekrénykét és pont abban a pillanatban, amikor elöntött bennünket a büszkeség – hiszen dacolva bölcsész mivoltunkat, sikerült a hadművelet! – boldogon vittem be a fürdőbe és állítottam be majdani helyére a mosdószekrényt, amikor konstatáltam, hogy lám, a hátsó merevítése pont ott van, ahol a vízvezeték bejönne… Ez a mi formánk…

Ha tetszett a bejegyzés, csatlakozz a facebook-oldalamhoz.

Kép forrása: innen.