Néhány éve láttam azt a tipikusan nőknek szóló filmet, amelyben Julia Roberts feladja a megszokott, biztonságos, ám boldogtalan életét, és felkerekedik. Holott az élet, amit maga mögött hagy, tökéletesnek tűnik – legalábbis kívülről: férj, ház, írói karrier. Először a válásban, és egy fiatal férfi szerelmében kereste a megoldást, majd amikor ez nem hozta meg azt az általa keresett érzést, akkor az utazás mellett döntött.
Olaszországba, majd Indiába, végül Balira utazik, hogy megismerje a világot – és főleg önmagát. Nem akarom részletesen leírni sem a cselekményt, sem a film elemzésébe bonyolódni, hogy vajon ténylegesen csak a 21. századi boldogsághajhászó nő közhelyeit puffogtatja vagy sem. Csak egyetlen momentumát szeretném kifejteni: Olaszországot, ahol nyelvet tanult, magába szívta az olasz mentalitást, a napfényt – és evett. A hét elejéig azt hittem, az a rész, ahol Julia Roberts teljes átszellemüléssel eszi az olasz vacsora végeláthatatlan fogásait, nos, az enyhe túlzás. Persze, a tészta remek étel, szeretjük a pizzát is, a sajtokat egyenesen imádjuk, a zöldségek is finomak; a főzés és az étkezés a mi életükben is kardinális pont. Mindezzel csak azt szerettem volna mondani, hogy annak ellenére, néhány éve már (úristen, több mint tíz is elmúlt már azóta…) jártam Olaszországban, most egy teljesen új oldalát ismertem meg: a gyönyörű tájak (ez csak egy ismételt tapasztalás volt), és a kivételes ízek országát.
Mert ettünk. A szó legnemesebb és legmélyebb értelmében. Nem befaltunk egy-két falatot; nem pusztán az éhségünket oltottuk sietve. Hanem végtelen számú olasz fogást ettünk végig: mozzarella és egyéb sajtok, grillezett cukkini, padlizsán, répa, sütőtök-felfújt, pármai sonka, sós muffin egy szem dióval, padlizsános és húsos lasagne, tortelloni (sajtos-zsályás-tésztás finomság, amit mindenkinek kötelező jelleggel meg kell kóstolnia az élete során), bolognai spagetti, sajtos panírba bújtatott csirkehús, marhahús, birka (alapvetően nem szeretem, de meg kellett kóstolnom. Muszáj volt.), szószok, desszertek tömkelege – mascarpone, csoki- és gesztenyehab, keksztekercs, sajtos torták, karamell-bevonatos egyéb habok… és mindezek egyetlen (!) vacsorába sűrítve. Igaz, több mint két órán keresztül ettünk, és volt egy-egy fogás, ami kimaradt (például a véres marhahús – az sajnos nem megy, és néhány desszert is), de így is olyan kiadós volt, hogy másnap szinte egy falatot sem ettem. Mégsem voltam éhes.
Tortelloni…
A több mint két órás vacsora során ültünk a tipikus olasz étteremben (téglafal és fagerendák, hosszú asztal sok székkel), és beszélgettünk, folyt a finom házi bort, nevettünk és egy rövid időre csak a jelen létezett. Elnéztem a körülöttünk ülő embereket, voltak fiatalok és idősek, akik este kilenckor nem a semmitmondó tévéműsort bámulták hallgatagon, hanem kimozdultak és öt-hat fős társaságban elücsörögtek a trattoriában, jóízűt ettek és ittak, hangosan magyaráztak, vehemensen és egymás szavába vágva meséltek. Mintha egy másik világba csöppentem volna.
Aztán hazaértünk. Hideg(ebb) van és esik. Bekuckóztunk az ideiglenes helyünkre (a fürdőszoba felújítása még javában tart, mindent vastag és hihetetlenül finom por borít, amit valószínűleg három örökkévalóság alatt sem fogok tudni maradéktalanul eltüntetni), és olyan jó volt. Mert lehet, hogy csendesebbek vagyunk és kevesebbet eszünk vacsorára, de ugyanolyan vehemensen tudunk életbevágóan fontos és hihetetlenül apró dolgokon összekapni vagy eszmecserézni; a mosogató fölött zokogni vagy éppen remegő kézzel vizet inni (ez egy másik, és meglehetősen hosszú történet, majd egyszer leírom). És végezetül, de nem utolsó sorban: itt vagyunk otthon – olykor unalmasan, máskor az olaszokat zavarba ejtő hangzavarban, de egymás mellett.
Ha tetszett a bejegyzés, like-old a facebook-oldalamat!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: