Sokáig halogattam, hogy megnézzem. Mintha sejtettem volna, hogy valami fontos lesz majd, amit látok, ezért nem akartam elkapkodni. Aztán eljött a ma reggel, tornáztam: az egyik szokásos gyakorlatsoromat elvégeztem – no, jó, Aviváztam, mert azért már igencsak szeretnénk, ha betoppanna hozzánk egy apróság – , kora reggel volt (olyankor a legjobb: A. alszik, még nincs kint nyüzsgés – igaz, nálunk soha nincs óriási forgalom az utcában, de mégis – , még csendben van Bonó is, a korai napsugarak átszitálnak a redőny szűk csíkjai között), kellemesen felélénkített a mozgás, de kötelező jelleggel ilyenkor teát kell (!) inni és be kell (!) kuckózni egy meleg pléd társaságában. Óra indul: van tizenöt percem az egész napos pörgés előtt.
Lehetnék ennél okosabb, de ilyenkor jön a laptop, megnézem a facebookot, hogy jött egy egy életbevágóan fontos e-mail-em, megnézem a fórumot (mert nálunk pezseg az élet, csacsogunk reggel hattól éjfélig – én nem, mert akkor nem lenne hajnali ébredés); aztán valahogyan szembe jött. Már sokadszorra. Egy életem, egy halálom, rákattintok és megnézem a kisfilmet.
Aztán nevettem az első 5 percben. Láttam önmagam, amint a sosem használt jogosítványom boldog tulajdonosaként vérmesen puffogok azon, hogy Férj már megint túl messze parkolt a bejárattól, holott sorakoznak a jobbnál jobb parkoló helyek (aztán, persze, a következő pillanatban már felfogom, hogy te úr isten, komolyan volna képem kiakadni 150 m séta miatt? Hát, akkor komolyan nem vagyok normális…); aztán az is eszembe jutott, hogy bizony, megesik, hogy bölcs tanácsokkal látom el arra vonatkozóan, hogy erre vagy arra kanyarodjon, aztán hogy jajj, hát nem jó kijáraton hagyta el a körforgalmat, óóó, de mégis… és még sorolhatnám napestig. Majd elkezdett valami fojtogatni. Mintha az asszony lassan összébb esett volna a jelenetek között. A férfi kitette a diktafont és felvette a felesége tudálékos magyarázását. Aztán már eltűnt a rúzs, majd a teljes smink, majd a haj, majd a hang. Kifogyott a szó a nőből. Akkor kezdett beszélni a férfi, csendesebben, kevésbé gesztikulálva és visszafogottabban. A mellette lévő ülésen összezsugorodott az asszony. De a humora még megcsillant: mi mást adhatna ajándékba a férjének, mint egy női hangon (is) beszélő GPS-t? Mert ne hogy már a férfi az iránymutató női hang útbaigazítása nélkül jusson el A-ból B-be! Mert akkor megtörténhet, hogy túl gyorsan megy, nem figyel a rendőrökre, nem kanyarodik le a megfelelő utcába vagy történetesen nem vesz észre egy szivárványt.
Mert ilyenek vagyunk, mi nők: be nem áll a szánk; hajlamosak vagyunk azokat a gondolatainkat is megosztani, amiket jobb lenne inkább megtartani magunknak; okoskodunk, mintha tájékozottságunk lefedne mindent: a radiátoroktól kezdve a kuplungon át a helyes életvezetésen keresztül bármit. Beszélünk és olykor sírunk a reklámokon (tisztelet a kivételeknek, mert természetesen ezerfélék vagyunk), idegesítőek vagyunk és nyughatatlanok. De ugyanakkor gondoskodóak és humorosak is – tudunk szeretni és nevetni egyaránt, végletesen, átadva magunkat a másiknak vagy a pillanatnak. No, ezért kapott a férfi GPS-t.
És ilyenek a férfiak: a bajuszuk alatt mosolyognak, kiakadnak ránk, mert nem tehetnek mást; olykor hallgatagok, aztán olyasmit is elmondanak, amit nem kellene és kreatívak. Aztán, ha kapnak egy GPS-t, erőt kell venniük magukon, hogy folytathassák az utat. De a megfelelő hang ráveheti őket, hogy jobbra – ja, nem, balra – forduljanak és valahogy talpra álljanak, még akkor is, ha már sohasem lesz a régi.
Persze, általánosítottam. Ami hiba. De egy pillanatra elhittem a filmnek, hogy mindenki megélheti azt a nyugalmat és biztonságot, amit csak egy idegesítő autóban eltöltött barangolás adhat.
A kisfilmet ide kattintva tekintheted meg.
Ha tetszett a bejegyzés, like-old a facebook-oldalamat!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: