Valahogy ma nagy ősz iránti szeretettel és szerelemmel a lelkemben ébredtem: a kinti színek, a hideg utáni benti jó meleg – az esetben, ha Férj begyújt, mert én képtelen vagyok rá, és már több esetben volt masszív és kezeletlen szén-monoxid mérgezésem, igaz akkor a nem megfelelően előkészített gyújtós is nagyban közrejátszott az ipari mennyiségű füst belégzésében, mert nekem nincs akkora tapasztalatom a vegyes tüzelésű kazánba történő sikeres begyújtás technikájában – ; a nagy teázások; a kanapén való összebújások a puha takaró alatt, amikor következetesen megállapítjuk, hogy semmi nincs a tévén és inkább blogolunk – főleg én, Férj elsősorban kukkolni szeret; és ilyenkor mindig mondom neki, hogy: Ne most olvasd, hanem ha már elkészültem vele. Mire ő úgy tesz, mintha nem olvasná, vagy nemes egyszerűséggel közli, hogy de ő most szeretné. Mire én: De idegesít és úgy nem tudok írni, hogy a nyakamba szuszogsz. Aztán átcsúszik a kanapé másik oldalára és egy elnyújtott és lemondó “ehhh” kíséretében vadul kapcsolgatja a tévét. (Aztán persze megesik, hogy egy-két hétig eszébe sem jut olvasni a blogot, majd egy-egy éjszakás műszakban gyorsan behozza a lemaradását.)
Tehát szeretem az őszt. Ilyenkor valahogy még jobb összeülni a konyhában és beszélgetni egy jót: tegnap is családi összejövetelt tartottunk Anyósoméknál, ott volt Férj tesója és a párja, no meg a párjának az anyukája is. Körbe ültük az asztalt, aztán nagyban ment a sztorizgatás. Ilyenkor valahogy mindig előjönnek bizonyos témák – természetesen olyan témákra gondolok, amelyekben a fiúk mint áldozatok/mártírok/önön érdekeiket háttérbe suvasztó, önzetlen férfiak lépnek elő. Mi pedig kiismerhetetlen reakciójú, következetlen és sértődékeny természetű lényekként nehezítjük meg az ő amúgy is éppen összetett életüket.
Merthogy mindig csapdát állítunk nekik:
– Mire gondolsz?
A férj/élettárs válasza:
– Semmire.
– De miért nem mondod meg, hogy mire gondolsz? Az, hogy nem mondod el, sokkal rosszabb, mintha elmondanád.
– De nem gondolok semmire.
– Jól van – itt már felüti a fejét az enyhe sértődöttség.
Ha kiderül, hogy a vélemények eltérnek, akkor egy következő lépcsőfokára érkezünk az “ütközetnek”, amelyben a feleség masszív hadjáratot indít saját igazának a védelmében, illetve azért, hogy a másikat néhány perc alatt meggyőzze: téved, és a helyes meglátás a feleség fejében van.
Ezt persze, hosszasan ecsetelték. Anyósom rákérdezett: hát ők is olyanok, mint az apjuk? Ráadásul még A. is képes arra, hogy mély és áthághatatlan hallgatásba burkolózzon, pedig neki aztán alaphelyzetben be nem áll a nagydumás szája. És igen, olyanok, mint az apjuk.
Az egyik csúcsjelenet az volt, amikor a vita – kit álltatok, nem vita volt az, hanem a két tesó igén érzékletes (soha nem vallanám be, hogy baromira vicces) szerepjátékának a hevében azzal próbáltam érvelni (gyenge kísérlet volt), hogy: De el kell mondani, hogy mire gondolsz, mert a vélemény… Ekkora a sógorom fájdalmasan felnyögött: Vélemény…, majd arcát elfordította és a kezébe temette. Mint akinek már az a kórság többször mérhetetlen fájdalmat okozott – talán maradandó károsodást is.
Persze, jót nevettünk az egészen, családilag.
De tényleg igaz, hogy nekünk nőknek lehetetlen elmondani a miénktől eltérő véleményt? Hogy addig marcangoljuk a másikat, amíg az önfeladás olyan mély bugyraiba nem taszítjuk, ahonnan már nem lát ki? Persze, a fiúk sarkítottak – legalábbis remélem – , de tényleg ilyenek lennénk? Pedig úgy érzem, hogy értő és hallgató felesége vagyok Férjnek. Tény, hogy általában van véleményem, de manapság egy munkahelyen vagy a mindennapokban elég gáz, ha nincs valamiről elképzelésed. Valahogyan az már összeégett az egyediségünkkel.
Ráadásul úgy éreztem, hogy az elmúlt néhány hétben sok ütközetet vívtunk meg Férjjel – persze, nem vérre menőt – , és megerősödve, egymáshoz közelebb kerülve kerültünk ki belőlük. És közben a legkevésbé sem éreztem magam zsarnoknak – hiszen nekem kellett belátnom tévedéseket, elcsúszásokat. És meg is tettem.
Vagy ez a történet csak arról szól, hogy a férfiak és a nők amióta léteznek, egymásnak feszülnek, mert mást jelent számunkra a csend, és mást a nekik; mást jelent számunkra a gondolatok kiteregetése és boncolgatása, és mást nekik. Mi csak az aktuális résztvevői vagyunk egy nagy folyamatnak, amely a nemek közötti, ha nem is harcot, de együttélési csiki-csukit jelenti. És néha ez kibukik – különösen őszi délutánokon, amikor az egész család elücsörög egy-egy bögre gőzölgő tea felett.
Bárhogyan is van, szeretem az őszt: a színeivel, a hangjaival, a melegével. Még akkor is, ha ilyenkor kibuknak dolgok.
Ha tetszett a bejegyzés, like-old a facebook-oldalamat!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: