Utak

Sokféle utat járunk be, mi, akik valaha egy pontból indultunk el. Voltunk furcsa-nevetséges külsejű tinik, akik olyasmiről álmodoztak, hogy orvosok, fényképészek, menő újságírók, harmincévesen négygyerekes családanyák vagy éppen egy rockbanda legfanatikusabb rajongói lesznek. Főállásban. Aztán kicsit nagyobbra nőttünk, és átalakult a rádöbbentünk: nem bírjuk a vért; a fényképészeti középiskola nem jelentene szellemi kihívást (no, jó, lehet, hogy tizenöt évesen ezt nem pont így mondtuk); az újságírás ingoványos talaj, ami sok lemondással és megkötéssel jár; a négygyerekes anyasághoz nélkülözhetetlen egy megbízható férj, de legalábbis egy biológiai apa; a rockbandák – hát, mégsem jelentenek életcélt. Ja, és azt is bizton tudtuk, hogy itt vagy ott fogunk élni.

Aztán minden számítást és tervet keresztül húzott az élet:

– szerelmekkel szakítottunk, újra kezdtük, újra szakítottunk;

– egyetemet választottunk: volt akinél a néprajzból biológia lett; mások – mint azt tettem én is – megmaradtam a bölcsészetnél. Aztán tanultunk, kitartóan, szívósan, hogy majd megtaláljuk a boldogulásunkat. Vagy legalábbis a boldogságunkat. Voltak nagy szavaink, mindent elsöprő mondataink, aminek igazságtartalmát hamarosan megcáfolta az életünk: Soha nem megyek a magyar nyelvterületen túlra; Soha nem költözök haza; Soha nem élek nélküle; Soha nem állok vele szóba; Én haza fogok költözni…

– múlt az idő: sodródtunk: Budapest, Pécs, Komárom, Milánó, Szeged, Kárpát-medence más pontjai – aztán egyre messzebb: Németország, Írország, Franciaország. Néha közel egymáshoz, majd újra eltávolodva élünk. Ők az én barátaim.

Amint arra már korábban utaltam: a nagy eseményekre megpróbálunk hazajönni – vagy ott összegyűlni, ahol a nagy dolgok zajlanak. És ott lenni egymásnak.

Még a koleszban laktunk, amikor a nagy főzések, esti ökörködések, éjszakába nyúló tanulások és Twin Peaks/Dr. House nézések közepette volt olyan pillanat, amikor arra gondoltam: most a hétköznapokat töltjük együtt, de lesz olyan idő, amikor az ünnepeket. Vagy még azokat is nehezen, mindössze egy-két órára találkozunk, de mindenesetre annyi időre, ami egyszerűen nem bír, nem tud elég lenni. Az utóbbit már természetesen a mai fejemmel teszem hozzá. Ma már van, amelyikünknek férje van, esetleg gyereke, nagyjából mindenkinek munkája, hivatása, családja, feladatai – és mindezek más értelemben és más hangsúllyal határoznak meg bennünket, mint ahogyan azt valaha is elgondoltuk volna.

Arról meg már ne is beszéljünk, hogy voltunk mi még középiskolások – emlékszem, a gimi utolsó napján sírva ültem a helyemen, mert annyira nehezen viseltem, hogy minden meg fog változni. Igazából nem féltem – fiatal voltam, csak a napos oldalt láttam magam előtt. Mégis sírtam, mert akkor is tudtam, hogy mérhetetlenül, visszavonhatatlanul és végérvényesen lezárul valami, amit már soha többé nem fogunk tudni visszahozni.

Kusza vagyok, mert annyi mindent szeretnék egyszerre elmondani. Mintha kerülgetném a lényeget. Talán ilyen világot élünk – egyértelmű, hogy mindenki mobil: mobiltelefonon csetel a több száz/ezer/tízezer kilométerre lévő barátaival; él itt is és ott, majd továbbáll, esetleg elvágyódik, mert elégedetlen; otthonra talál egy ember mellett – messze a gyökereitől. Keressük a helyünket a térben – ha már az idő múlását nem tudjuk befolyásolni. Örökösen mozgásban vagyunk. És olyan valószínűtlen, hogy néhány generációval ezelőtt emberek születtek, tanultak, szerettek, dolgoztak és meghaltak egyetlen költözés nélkül. Mi pedig bőröndöket tartunk a szekrény alján.

Dé Írországban él: dolgozik, tanul és táncol – amit mindig is imádott; amikor beszélünk, észreveszem rajta, hogy milyen sok bölcsesség és éleslátás ragadt rá az elmúlt években.

Á. Németországban él, a szerelméhez költözött oda – aki mindaz volt, amit sosem képzelt el magának: “Fel tudjátok fogni, egy dj-pult van a nappalimban… az én nappalimban. És, hogy nem magyar közegben élek…” De boldog – minden nehézség és próbatétel ellenére. A türelem soha sem volt az erőssége – most viszont számos alkalma van gyakorolni.

T. Franciaországban találkozott azzal a fiúval, aki a szülővárosában két panellal arrébb lakott, mégsem találkoztak. Kicsi a világ – ma közösen újítják fel a falusi házukat. (A falu annyira falu, hogy nincs egy üzlet sem: kis teherautóval hozzák a kenyeret – ha dudál és nem mész ki, akkor ugrott az aznapi kenyered…)

Gy. divattervező – Milánóban. Cipőket és táskákat tervez.

P. odaköltözött E.-hez Vajdaságba. Nem egy populáris desztináció, de a szerelem nagy úr. Ma már van egy kislányuk.

A. (nem Férj, barátnő) nem ment messzire, csak úgy 50 km-re, az apukája közelében maradt.

Én itt élek egy magyarországi kisvárosban, A.-val, aki nélkül nem az lennék, aki vagyok. És én szeretek ez lenni.

És sok út kimaradt a felsorolásból. Még visszatérek a témára. Biztos vagyok benne, hogy szolgáltatunk rá apropót…

A kép forrásai: innen és innen.

Ha tetszett a bejegyzés, like-old a facebook-oldalamat! 🙂