Ma hivatalosan is kezdetét vette a várva várt hosszú hétvége. Mi mással ünnepelné meg a boldog kezdetet a friss házaspár, mintsem hogy még időben – teszem azt, az ébredés utáni 21. percben, amikor lejátszották azt a meccset, hogy akkor ki főzze a kávét, ami egyébként teljesen kamu játszma, mivel az esetek 99,9%-ban én vagyok az elkövető – hajba kapnak. Újdonsült feleség hüppög is párat – mert az azért kell minden összezörrenés mellé. Valahogy üres és ismeretlen lenne nélküle a helyzet. Aztán a kávé elfogyasztása utána – Férj óriási bögrében, sok tejjel, én pedig aprócskában, kb. két kortyot összesen – végre elkezdtük a napot. Közben azért megbeszéltük, hogy a mai nap a kutyaház elkészítése, valamint a lakberendezés jegyében zajlik.
1. A kutyaház nem készült el. De nem azért, mert nem foglalkoztak vele – igen, érkezett hozzánk erősítés is, Apósom jött, segített, majd hazament, mert az ebéd már őt is nagyon várta. Ellenben, amint elkészül a kinti lak – méltó helye lesz családunk egyelőre legifjabb és nem egyértelműen a legkelekótyább tagjának, Bonifác Bonónak.
Itt nem mutatja ki a foga fehérjét, hanem úgy tesz, mint egy tündéri kutya, aki békésen fekszik és alszik a gazdija mellett.
2. Átrendeztem a konyhát és főztem.
A hosszú hétvége első napja tehát nem olyan volt, amilyennek elképzeltem, viszont összességében jó volt – oh, az az édes kibékülés – , de Férj dolgozni ment, amiből már nagyon elegem van. Egyre nehezebben viselem a műszakozást. Persze, lehetne rosszabb is, tudom, de akkor is: a magányos esti méltatlankodás csak az enyém.
Az ilyen esték pedig éppen tökéletesek arra, hogy szigorúan fejben pakolásszak: holnap elutazunk, írom a listákat, hogy mit kell magunkkal vinni és mit kell majd elhozni. A hosszú hétvégék előtt mindig egy csomó cikk és hír jelenik meg arról, hogy mennyire telítettek a szállodák és ki milyen kikapcsolódási lehetőséget választ. A mi helyzetünk ennél sokkal egyszerűbb: ha egymás után ennyi szabadnapunk van, akkor hazamegyünk a szüleimhez. Már régen voltunk otthon: az esküvőnkön, aminek lassan három hónapja. Holnap délkörül beülünk az autóba, utazunk 230 km-t és végre otthon leszek.
Megérkezünk, és Anyuék már nagyon várnak bennünket, azonnal fel kell hívnom a Nagyit, akinél lehet, hogy ott vannak az unokahúgaim, akik elmesélnek majd valami vicces sztorit az iskolából vagy az óvodából. A kandallóban ég majd a tűz, és az idei fejlesztéseknek köszönhetően már láthatjuk is, ahogyan lobog. Aztán kiülünk a fedett teraszra, és beszélgetünk egy csomót. Lehet, youtube-on zenét is hallgatunk, eszünk valami finomat, Anyu nem hagy elmosogatni – mert az az ő dolga, illetve senki nem tudja olyan jól csinálni mint ő, és az sem egy utolsó szempont, hogy a konyha az ő felségterülete. Aztán egy másik dimenzióba kerülünk – valahol a délutáni kávé idején – , és hihetetlenül felgyorsul az idő múlása. Pörögnek az események: látogatások, bevásárlások, beszélgetések, és már ott tartunk, hogy be kell pakolni az autóba. Elrakom az ipari mennyiségű joghurtot – mert olyat itt nem kapni – , a tejfölt, a sajtot, az egyéb begyűjtött kincseket, aztán valahogyan egyre nehezebb lesz a pakolás. A rutin átsegít, hiszen már évek óta ingázom. Igaz, azért ez már más. Ez már csak látogatás – még akkor is, ha hazalátogatok. Persze, az én utam, én választottam és nem bántam meg egy percre sem. Csak olykor érzem a súlyát annak a 230 km-nek, amit nem lehet fél óra alatt gyalog vagy biciklin vagy autóval megtenni. Tudom, a mai világban ez a 230 km nem jelent óriási távolságot, költöztek barátaim 1000, sőt 3000 km-re is; ők is skype-olnak és úgy tartják a kapcsolatot az itthoniakkal; ők még ritkábban jutnak haza mint én. De valahogy úgy érzem, a távolság a hétköznapokon, amikor nem tehetjük meg, hogy csak úgy odamegyünk a szüleinkhez és megöleljük őket, akkor lehet 300 vagy 3000 vagy 30.000 km, egyformán leküzdhetetlen.
Szinte minden nap videocsevegünk. Megesik, hogy olykor tehernek érzem, mert ez azt jelenti, hogy adott időben ott kell kuksolnom a gép előtt és várni a hívást; viszont ha valami miatt elmarad, akkor hiányérzetem van; ha nem jelentkeznek, aggódom; ha lemondják, sajnálom. Mert nekünk ez jelenti a családi életet: belebeszélünk egy kamerába; olykor elszidjuk az internetet, mert lassú vagy éppen szakadozik; hallgatunk, mert éppenséggel semmi érdemleges sem történt velünk aznap. De kitartóan beszélünk, és látjuk egymást szinte nap, mint nap.
Mi már nagyon régóta élünk így, és egyelőre bírjuk. A kilométerek itt vannak közöttünk és elválasztanak, még akkor is, ha esténként egy kicsit leküzdjük őket.
De holnap beülünk az autóba, és még akkor is, ha csak egy rövid időre, hazamegyünk.
Ha tetszett, látogass el a Találgatások fecebook-oldalára.
