Miért kellett nekünk vasárnap kirándulni mennünk?

Már a múlt hét közepén a fejembe vettem, hogy márpedig nekünk el kell mennünk valahová a hétvégén. Szép időt mondanak – ki tudja, mikor lesz még egy ilyen napunk, hogy hétvégére esik a napsütéses, gyönyörű őszies idő. Aztán elkezdtem finoman csepegtetni Férjnek, hogy: Szívem, merre menjünk a hétvégén? Mit csináljunk? Olyan jó időt mondanak… Persze Férj beadta a derekát és az éjszakás műszak után bevállalt egy rövid kirándulást. Elautókáztunk a városkáig, tettünk egy nagy kört az arborétumában, megcsodáltuk a legkülönfélébb fákat, bokrokat és cserjéket. Megjegyzem, részemről akár a 440 féle fa helyett akár négyféle fával is népesíthették volna a kertet, sajnos annyira nem értek az egyes fajok megkülönböztetéséhez. Már előre rettegek attól a pillanattól, amikor a kisgyerkőc csillogó szemekkel megkérdezi, hogy az ott milyen fa. Én pedig kb. a fenyő, a tuja és a ginkgo biloba között tudok különbséget tenni, aztán megállt a tudományom. Majd azt mondom: kérdezd apádat… (És reménykedjünk közösen, hogy ő tudni fogja.)

Ginkgo biloba – mert ezt felismerem…

Valamilyen varázsbokor…

A kellemes séta után – ahol töménytelen mennyiségű szúnyog lakmározott belőlünk – úgy terveztük, hogy még betérünk a közeli templomba, körülnézünk ott is. Viszont, már elég későre járt, így a meglepően fiatal – utóbb kiderült: novícius – puszta jóindulatán múlott, hogy bejutottunk. Aztán bent ragadtunk. No, nem kell tragédiára gondolni, nem veszélyes elemek hatására töltöttünk el majd egy órát Isten házában, hanem azért, mert a valóban nagyon fiatal szerzetes-jelölt szóval tartott bennünket. Nem mindennapi élmény volt, mert egyrészt a mai világban már az is ritkaság számba megy, ha egy fiatal megéli a vallásosságát, a hitét – ráadásul úgy, hogy a világtól való elvonulás mellett dönt. Megjegyzem, Férjjel nem vagyunk vallásosak, a templomba is sokkal inkább az esztétikai érzék, mintsem az áhítat vezetett el bennünket. Azonban a beszélgetés – jó, az igazság az, hogy javarészt hallgattuk a fiatalember szóáradatát -, tehát a történetek annyira magukkal ragadóak voltak, annyira sütött belőlük a tisztaság és a jóindulat, hogy nem hagyott bennünket hidegen. És ott álltunk, hallgattuk azt a fiatalt, aki óriási küzdelmeket folytatott annak ellenére, hogy már hónapok óta a külvilágtól elzárva töltötte a napjait: küzdött az ellen a megcáfolhatatlan felismerés ellen, hogy nincs jó helyen, mégsem ez az ő útja. Nem szeretnék mindent elmondani, mert nem az én életem, és nincs jogom kiteregetni azt, amit valami különös okból kifolyólag rám és ránk bíztak. Annyit azonban ki kell magamból írnom, hogy egy humoros, inspiráló és magával ragadó személyiséget elüldöztek a hivatásától, kiüldöztek a szerzetesi rendből. Talán pont azért, mert nem egy lapos egyéniség, nem egy málészájú ember, hanem valaki, aki meggyőződésem, hogy tudna hatni az emberekre és talán még egy nagy templomot is meg tudna tölteni gyülekezettel. Hogy formabontó lenne a meglátása – egyértelmű; hogy nem mindennapi miséket tartana – kétségtelen; hogy megtalálná a hangot a fiatalokkal – biztos vagyok benne. Mégsem kellett. Hiába, azok a falak mögött ugyanazok a gyarlóságok ismétlődnek, mint idekint.

Nem mindennapi találkozás volt. Aztán nem mindennapi kommunikáció indult el a facebookon. A legutolsó információk szerint hazaköltözik, és inkább a külvilágban keresi a helyét. Remélem, hamarosan megtalálja.

Hogy miért kellett nekünk vasárnap kirándulni mennünk? Hát, hogy találkozzunk, meghallgassuk és talán így egy kicsit segítsünk.

Veletek már megesett, hogy megéltetek egy különös találkozást?

Ha tetszett a bejegyzés, nyomj egy like-ot a fecebook oldalamra! 🙂