A fenti mondat eleje: Szerencsés vagyok…
Figyelmeztetés: a szirupos igazság következik. Csak olyan olvasóknak ajánlom, akik képesek meghallgatni egy szerelmes és hálás feleség őszinte mondatait Férjéről úgy, hogy ezek a gondolatok olykor már a nyálasság határát súrolják majd. Irónia száműzve.
Hogy miért érzem magam szerencsésnek? Egyrészt – és ez a legfontosabb -, mert A. nagyon szeret. Nem csak mondja, hanem ki is mutatja. Minden nap. Azzal, hogy annak ellenére, nem szeret összepakolni, mégis megteszi; azzal, hogy gyakran nincs kedve órákon át főzőcskézni vagy segédkezni a konyhában, mégis megteszi (a héten is ipari mennyiségű krumplit megpucolt már… és még csak csütörtök van); azzal, hogy akkor is törődik velem, amikor dühös rám; azzal, hogy nem múlik el nap úgy, hogy ne ölelne meg; azzal, hogy meghallgat, még akkor is, amikor sok vagyok.
Férj olyan, amilyennek elképzeltem. Nem abban az értelemben, hogy magas – egyébként az – , szőke – egyébként nem az – és kék szemű – egyébként az. Hanem abban az értelemben, hogy amikor azon dolgoztam, összekaparjam magam egy teljes szétesés után, kitaláltam, hogy kit szeretnék magam mellé. Elgondoltam, hogy szeressen úgy, ahogyan megérdemlem – vagy még egy kicsit jobban; legyen gondoskodó és türelmes; legyen nagy a szíve, és férjen bele az összes barátom és a teljes családom; legyen közvetlen, egy kicsit nagy dumás-típus; legyen szenvedélyes; tudjunk együtt nagyokat nevetni.
És betoppant: hirtelen és magával ragadó volt az élmény, fel sem fogtuk igazából, hogy mi történik. Én legalábbis nem. Ő sokkal előbb: két hét után húzta az egyik barátja, hogy ugyan, miért akar hazavinni bemutatni a szüleinek, mert oda csak a “komolyat” szokták elvinni; mire azt válaszolta: ki mondta, hogy ez nem komoly?
Aztán persze, voltak és vannak is olyan napok, amikor az embernek úgy alapjáraton nincs kedve mosolyogni/felkelni/létezni. De olyankor jön a lézerharc/karate/almás kalács sütése/kutyasétáltatás/filmezés/lepedőakrobatika/csiklandozás/közös olvasás. És valahogy minden könnyebb lesz: a mázsás súlyok leperegnek a lábról és szinte futnál a virágos réteken át, egészen a horizontig/a szivárvány lábáig/a folyók torkolatáig – ez most egy enyhe túlzás volt. De a lényeg talán érthető.
És van, hogy abszolút kiakasztom, mert azt akarom, hogy a ház egy szempillantás alatt újjáépüljön – no, jó, nem az egész: egy elhanyagolható fürdő-konyha-nappali megújulással beérném. Első körben. Közben, persze, éljünk tartalmas társadalmi életet, menjünk el bóklászni, újítsuk fel az összes felturbózásra szánt bútorunkat és mozizzunk végre, mert már olyan rég voltunk ott is. Nem is értem, miért mondja azt már az első felsóhajtásomra, hogy vegyél vissza, egyszerre csak egy dolgot. Ki érti a férfiakat…
Öt éve vagyunk egy pár és terveink szerint még tizenkétszer ennyi ideig fogjuk egymást időről időre kiakasztani. Az azt következő időszakra pedig hatvan év múlva visszatérünk. Egyet mélyen és őszintén remélek: hogy mindig visszatalálunk önmagunkhoz. Az erő legyen velünk – szükségünk lesz rá!
Ha tetszett a bejegyzés, nyomj egy like-ot a fecebook oldalamra!