Ha leteszünk egy csomagot, akkor hamarosan felveszünk egy másikat. Csak a súlyuk különbözik.
Nem tudom, ki hogyan éli meg, de nem egyszerű felvenni a kesztyűt nagymamáinkkal és anyáinkkal. Persze, az a legoptimálisabb, ha úgy állunk a dolgokhoz, hogy nem is kell versengenünk. Korábban már írtam arról, hogy hogyan igyekszem túlélni a hétköznapokat, átvészelni a túlórákat, ami – valljuk be – még gyerkőc nélkül sem egyszerű: a munkahelyen bent kell lenni tizenórákat, egy relatív nagy házat kell rendben tartani, kerttel együtt, főzni kell, helytállni feleségként, gyerekként, menyként, unokaként. De úgy érzem, a téma kimeríthetetlen.
Férj nagymamája éveken keresztül hajnali négykor kelt, megsütötte a berétet, iskola előtt a két unokája és a fiúk összes barátja jóllakott belőle, de még ebédre is maradt – nyugalom, az ebéd nem pusztán az volt: legalább háromféle finomsággal várta haza szépen sorban a családot, mindig szem előtt tartva, hogy aki valamit nem szeret a menüből, az legalább további két étel közül választhasson. Aztán elment, ledolgozott nyolc órát, hazament, kertet rendezett, földet művelt és minden egyéb járulékos dolgot ellátott. Mosatlan edény sosem maradt utána, rend volt a házban.
Az én nagymamám szintén hetünkre főzött: ikerházban laktunk a nagybácsimékkal. Töménytelen mennyiségű pogácsa és palacsinta készült gondos kezei között, szintén rendet tartott és kertezett. Amikor én megszülettem, már nyugdíjas volt, tehát ő már akkor nem dolgozott, amikor minket, a három gyereket nevelte a külvárosi nagy házban, míg a szülők dolgoztak.
Anyósomék szintén munka mellett dolgoztak a földeken, állatokat tartottak. Anyu mellett sem kellett soha a takarítással foglalkoznom vagy egyéb ház körüli teendőkkel. Persze, besegítettem, de nem kötelező jelleggel, hanem akkor, amikor volt kedvem/időm/megfelelő csillagállás.
Amit magamról elmondhatok: tudok főzni – nem is rosszul, az ipari mennyiség sem okoz gondot, a húslevesem legendás, és úgy egyáltalán: nem szoktak panaszkodni azok, akiket vendégül látok. Sütni szigorúan recept alapján tudok, de ha összeszedem magam, alap sütemények sikerülnek. Tudok háztartást vezetni. Mégis, általában jobban szeretem, ha egy vendég előre bejelentkezik hozzánk, mert akkor fel tudok készülni: tisztességesen összepakolok és mindent elmosogatok. (Megjegyzem, most jöttünk vissza a konyhából, ahol Férjjel megvacsoráztunk, és miután egy kupacba halmoztam a mosogatni valót és elpakoltam az asztalról, mindjárt bekuckóztam a kanapéra és már püfölöm is a billentyűzetet. Egy zokni is hever előttem a nappaliban – láttamoztam, remélem, a gazdája holnap kiviszi a szennyesbe…) De mégis hogy csinálták nagyanyáink? Robotoltak, robotoltak és mégis mosolyogtak ránk reggel, amikor felkeltünk és hozták a kakaót, a reggelit; gondoskodtak rólunk szeretettel és elégedettek voltak. Nem beszéltek túlóráról, fáradtságról vagy zoknikról a nappaliban. Ha ott volt, felvették; ha rossz helyen volt, átpakolták; ha eljött az idő, tették a dolgukat. Nem civakodtak, hogy miért nem csinálod ezt vagy azt. Nem hangoztatták, hogy mennyit dolgoznak.
Persze, lehet azzal előhozakodni, hogy az egy más világ volt. Tény és való, hogy más volt. Ma, ha nem pörögsz 120-on, akkor nem kapod meg a jobb munkát, nem is álmodozhatsz normális fizetésről, nem tudod biztosítani a megélhetésedet. Vagy legalábbis én csak azt az utat ismerem és jártam be, hogy volt egy nyugis, rosszul fizető munkahelyem, majd jött egy váltás, és lett a jelenlegi, ahol – ha a harci helyzet megkívánja – hétvégén is felveszem a telefont, e-mail-ezek és egyáltalán: elérhető vagyok; dolgozom estig és igyekszem folyamatosan jól teljesíteni. Aztán hazaérek, és nem tudom nem felemelni a hangom, ha Férj ül a kupi közepén; nem tudom csendben tenni a dolgom. Nem akarom itthon is a robotot folytatni. Akarok én-időt, olvasni, blogot írni, filmet nézni, jógázni, csendben teát inni, sétálni, olykor kiélvezni azt a helyzetet, hogy csak ketten vagyunk (még) és megengedhetünk magunknak bizonyos dolgokat. Nem feltétlenül anyagiakra gondolok, hanem egyszerűen arra, hogy – ha mindketten itthon vagyunk – a hétvégén tovább lustálkodunk; furcsa színes világokat festek az ajtókra, ami sokkal időigényesebb, mintha fehérre mázolnám – erre még a legnagyobb kupi közepette is képes vagyok, és olyankor kikapcsolódom, regenerálódok. Ilyen értelemmel is fel akarom tölteni az életemet. Most ettől rossz ember vagyok?
Nem azzal van a gondom, hogy gondoskodjak magunkról, mert odaadó vagyok: szeretem a férjemet, szeretem az otthonunkat, szeretem a főzőcskézést, és be kell, hogy valljam, még azt is el tudnám képzelni, hogy csak ez legyen. Persze, ez csak egy elképzelés. És az otthoni lét a jelenlegi életformámnak homlokegyenest az ellentéte. Én pedig alapvetően az egyensúlyt keresem.
Aztán az jut eszembe, hogy amikor oda kerülünk, akkor valahogyan mindig megbirkózunk a helyzetekkel – valószínűleg így lesz ez nálunk is, velem is: megoldjuk, mert meg kell. Lehet, Férj lesz többet a gyerekkel azután, hogy visszamegyek dolgozni; lehet, más munkahelyem lesz; lehet, hogy valami teljesen mást tartogat a jövőnk; és az is elképzelhető, hogy hajnalban felkelek, hogy berétet süssek, és mosolyogva szállítmányozom az álomillatú poronty(ok)nak a kakaót.
Addig is marad a jelenlegi állapot: egyezkedés a ház körüli teendőkről, sakkozás az idővel és az elkerülhetetlen generációs különbségekből adódó nézeteltérések.
De ti hogy csináljátok?
Kép forrása: ez.
Kommentek