Néha nehéz felkelni. Különösen, ha hosszú út után hazatér az ember, egyet szusszan vasárnap, aztán kénytelen újra kezdeni a komor hétköznapokat. A mai ébredés: a hétvége szép és kevésbé szép emlékei rám nehezedtek az ágyban és alig tudtam kikecmeregni. Már napok, hetek óta hordozom a mázsás súlyt – kicsit olyan, mint amikor az ember az első nagy szerelmét igyekszik túlélni: folyamatosan eszébe jut, nem szabadulhat tőle egy órára sem, vele ébred, vele fekszik, vele lélegzik, árnyékként a nyomában van; mint egy gonosz manó, befészkeli magát a mellkasára és nem hagyja levegőhöz jutni.
A hegyek között voltam, magas hegyek között, fenséges helyen, ahol a rettenet ott lapult a ködben. Sokan már a buszon féltek, nem mertek lenézni a szerpentin melletti szakadékba. Nekem eszembe jutott Kant – milyen jó, hogy mindannak ellenére: nem azt csinálom, amit tanultam, “használom” és “hasznát veszem” annak a sok-sok olvasásnak, jegyzetelésnek, tanulásnak, ami korábban néhány évre kitöltötte a napjaimat. Tehát eszembe jutott Kant és megnyugodtam, mert az jutott eszembe, hogy ez bizony fenséges: szembe néztünk a rettenettel, de közben egy viszonylagosan biztonságosnak számító, mozgó pontban voltunk, a mélységtől és a magasságtól távolabb. (Ritkák az ilyen pillanatok, mert általában benn vagyunk a négy fal közötti csendben/hangzavarban/nyugalomban/zűrzavarban.)
A hegyek között jó volt – hogy írjak néhány vidám mondatot: Túráztunk – és az eredetileg 10 km-esnek szánt túra azonban három órával (!) a start után, amikor még sehol sem voltunk a céltól, kezdett túlélő túrává alakulni: az 1920-as években a helybeliek által szorgalmasan odahordott kövekkel kirakott úton szakadó esőben haladtunk lefelé, olykor egy méteres szintkülönbségeket is átlépve, egyre csúszósabb felületen. Természetesen éppen akkor, amikor a túravezetőnk – aki egyben hegyimentő is volt (háhá: hegyimentő és mesterlövész kipipálva – mármint annyit jelent ez a kipipálva megjegyzés, hogy láttam testközelből… Félreértés ne essék: hűséges és odaadó felesége vagyok a férjemnek, aki kizárólag csak kedélyesen elbeszélget a 2 méter magas, széles vállú úriemberekkel), tehát a pasi azt ecsetelte, hogy nyári időszakban két-három kéz- vagy lábtöréshez is hívják őket naponta, no, én pont abban a percben tanyáltam majdnem egy óriásit, azonban, mivel volt túrabotom, illetve már lassan 30 éve vagyok kénytelen önön ügyetlenségemmel együtt élni, így elsajátítottam a kései korrekció tudományát: nem tanyáltam, csak a lehető legelegánsabban igyekeztem leguggolni. A hegyimentő elkapott – persze, nem kellett volna, mert biztonságban voltam – , majd közölte: ne csináljak ilyet, mert nincs szolgálatban. Erőtlen vigyor mosoly, majd néhány semmitmondó mondat arról, hogy nem, dehogy, honnan… És csak mentünk, mentünk. A hegyimentő lemaradt, mert kicsit nagyobb sebességre kapcsoltunk, ő pedig mindig az utolsók kísérője volt. A csapat végét pedig egy nagyon kedves kollégám és még néhány szintén jó kedélyű, a pálinkázást nem megvető munkatárs zárta, akik következetes ittak minden túraútvonal jelzésnél. Ennek az lett az eredménye, hogy este, amikor összefutottunk a hegyimentő – mellékállásban: túravezetővel a táncos mulatságon, imbolyogva járt a szőnyegen. Nem sok hiányzott, hogy odamenjek hozzá és megjegyezzem: a köveken én jártam bizonytalanul, a padlószőnyegen pedig nagyon úgy tűnik, hogy neked okoz problémát az egyenes és egyenletes haladás.
Breaking: Férj velem szemben ül és már a második adag köleslepényét eszi! Van benne cukkini is. Ez példátlan, az elmúlt öt évünkben nem tapasztalt jelenség!
Voltak még egyéb események: hosszú-hosszú buszút, vicces vacsorák és óó, az a gőzkabin és a grillezett camambert, no meg a táncos mulatság. Tartalmas pár nap volt.
És közben végig cipeltem magammal egy mintás füzetet és egy késve kézhez kapott levelet. Magammal vittem, mert nem tudtam sehová letenni, nem éreztem helyesnek, hogy csak úgy megváljak tőle. Olyan dolgok voltak benne, amiket nehéz leírni. És olvasni is nehéz. Abban bíztam, hogy a hegyek között megértem: magamat is és a másikat is. Nem írtam egy sort sem, csak tápláltam magamban egy érzést, hogy talán lassan jobb lesz. Ködösen írok. De nagy volt a köd a hegyekben.
Folyt. köv. hamarosan.
Ha tetszett a bejegyzés, nyomj egy like-ot a fecebook oldalamra!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: