No, nem nagyon. Csak vendégeink voltak: eljöttek a szüleim a hétvégére. Volt kirándulás, baklava-sütés (isteni lett! Anyu instrukcióit követtem…), császkáltunk, beszélgettünk, boroztunk. És nevettünk. Így tudnám összefoglalni a hétvégét. Közben többször végignéztük az esküvői fotókat. Hát, mi ne mondjak: egyelőre megunhatatlannak érzem a fényképnézegetést.
Aztán persze eszembe jutott egy-két dolog. Először is a lánybúcsú. Úgy tűnik, menthetetlenül nem foglalkozom a kronologikus sorrenddel – már, ami a házasságkötés körüli dolgokat illeti. Tehát a búcsúestem: szűk körű volt, mindössze öten voltunk – de jó érzés, hogy ennél többen szerettek volna ott lenni. De tekintettel arra, hogy ez egy nem kifejezetten hétvége-közeli időpont volt – nevezetes egy verőfényes, majd villámoktól fényes szerdai nap volt -, egyeseknek dolgozniuk kellett, így nem tudtak eljönni. Mások egyébként sem tudtak volna eljönni – átlátszó baba körüli, vagy éppen szülés előtti teendőkre/állapotokra hivatkozva. De volt, aki meglepett és betoppant, és nagyon örültem neki; és volt virágkoszorúm, szépségkirálynős szalagom, és kaptam létfontosságú ajándékokat: óvszert, lyukas óvszert, pillanatragasztót – ha valami eltörne, azonnal tudjam orvosolni a helyzetet – , nyújtó fát – mint férjnevelő eszközt – , nagyítót, és fájdalom csillapítót is. És természetes combfixet. De a legnagyobb kincs az egy sütis dobozban lapult – tele levelekkel, amelyeken olyan sorok szerepeltek, hogy még a vihar előtt kénytelen voltam sírni egy kicsit. (Igen, már említettem talán, hogy eléggé sírós vagyok…) Voltak rövid mondatok: anyukám egyetlen sort írt, azóta is megkönnyezem, ha eszembe jut. És pakolt nekem kincseket: fotókat az életemből, amikor kicsi voltam. De ott volt a képek között, abban az egy sorban az a fajta szeretet, ami tényleg egyszeri és megismételhetetlen. Mert néha konok vagyok vele és hirtelen és hamari és felkapom a vizet és még mindig lázadnék, mint egy kamasz. De minek… mert az anyukám. És mert tökéletlen vagyok.
Aztán voltak hosszú levelek: viccesek és komolyak; sokéves hallgatáson áthúzódó sorok, amelyek csak azt mutatják, hogy akik egyszer tényleg és őszintén közeliek voltak, azok is maradnak; volt, amelyikben ott volt a megbocsájtás; és volt olyan is, amin elnevettem magam: hát, nem erőltette meg magát. És ott volt Férjjé is. Egy vallomás, amit akkor pötyögött be egy szöveges dokumentumba, amikor mellette feküdtem az ágyban és aludtam. Igazi kincses láda az a sütis doboz. Több olyan pillanat volt az esküvői előkészületek során, illetve az az esküvő előtti időszakban, amikor úgy éreztem: ezért már megérte házasságra adni a fejemet. Az az este is olyan volt: soha nem láttam még akkora vihart a tó felett és soha nem voltam még egyszerre, egy időben és egy asztalnál azzal a négy emberrel. És soha nem kaptam még olyan kincsesládát.
Visszagondolva azonban egy pici űr maradt bennem. Egy levelet hiányoltam, egy komolyat, testvérit, ríkatót. De nem lehet semmi sem tökéletes: a pincér is rendesen megváratott bennünket; többször utalt arra, hogy már indulhatnánk, mivel ő reggel tíz óta talpon van és hulla fáradt, egyébként is, már be kellett volna zárnia; ha jön egy ellenőr, akkor őt súlyosan megbüntetik – érdekes módon, karmikusan vonzom az életunt vendéglátósokat (hivatkozás itt), elképzelhető, hogy egy kizsákmányolt szobalány voltam előző életemben, aki folyamatosan panaszáradattal sújtotta a környezetét. Hiába, ez már valószínűleg így marad. De jó volna megkapni azt a hiányzó levelet.
Aztán haza autókáztunk, befeküdtem az akkor még csak majdnem Férj-mellé, és elszipogtam neki az estémet. Három nappal később pedig már házasok voltunk. De ezt már meséltem.
Vannak apróságok, amiket kihagytam: a pasik, akiket megszólítottam, a Kunta Kinte szakszerű pelenkázását, a műanyag pohárból elfogyasztott bort, a megadott szavakból összeeszkábált szerelmi vallomást. De azt elmondom, hogy egy asztalnál ült öt ember, akik ma négy különböző európai államban élnek. De volt olyan időszak, nem is rövid, amikor egy országban laktak, sőt: egy városban. Aztán szétszéledtek, mert keresték a boldogságot, a megélhetést, a biztos jövőképet. De ez már egy másik történet – talán legközelebb.
Ha tetszett a bejegyzés, nyomj egy like-ot a fecebook oldalamra!
Kommentek