Zsonglőrködés

A zsonglőrködés a köznyelvben különböző tárgyak, például labda, buzogány, karika, kés dobálását jelenti, de a virágbotozást, diabolozást és jojózást is a zsonglőrködés kategóriába sorolják. A zsonglőrködés Magyarországon még nem elterjedt hobbi, az emberek általában csak cirkuszban látnak zsonglőröket, nem is sejtik, hogy gyakorlással mindenki elsajátíthatja a zsonglőrködés alapjait. (Forrás: wikipédia)

Fut a ház. De annyira, hogy a mosogató roskadozik a mosogatni valótól, az ágy vetetlen, a nappaliban a ruhák szanaszét hevernek, tegnap megöltem két molylepkét, a folyékony szappant is újra kell töltenem. Három hete aludni járok haza – már ha tudok a stressz okozta álmatlanságtól. De lassan vége: lefutott a nagy projekt, és mint minden ilyen óriási munka után, újra kell építenem önmagam.

Furcsa a csend: hogy nem csörög a telefon félóránként 12 problémával, nem kell mosolyogni – még akkor is, ha igazságtalanság ér, nem kell minden kérdést 10 másodperc alatt megválaszolni. Még van egy fél napom magamra. Nem sok, és remélem, hamarosan, ennél jóval kevesebb jut majd az én-időből. Van egy fél napom hogy az előttem rohanó házat utolérjem; beszélgessek a családdal; hazavárjam Férjet fahéjas almás pitével, sétáljak a kutyával. Rengeteg a teendő – én pedig itt ülök, és próbálok hangolódni a mindennapok zsonglőrködésére: amikor nincs túlsúlyban az egyik oldal – mint ahogyan az nálam volt mostanság, mivel a munka, a feladatok teljesítése volt az, ami kitöltött, eltelített. Hanem beköszöntenek ismételten azok a mindennapok, amikor néhány óra túlóra után hazakeveredem a munkahelyemről, még összedobok egy vacsorát, beszélgetek Férjjel és rendbe teszem a konyhát. Amikor mindennaposak azok az órák, mikor jó itthon lennünk.

Itt ülök és próbálom megfogalmazni, amit olyan nehéz: mert szeretem a munkám, mert szeretem a családom. És azt érzem, bárcsak nemet tudnék mondani az egyikre, mert akkor csak egyféle fáradtsággal kellene megküzdenem. A pszichikai munka utáni zsibbadással, amit egy kellemes fürdőben/ereszd el a hajam bulival/elnyújtott vacsorával tudnék kiheverni. Vagy a háztartás mellett maradnék – és annak minden velejáróját magammal cipelném: a család, a takarítás, a mindenféle láthatatlan munka töltené ki a napokat, amit ki tudnék pihenni egy hosszú szombat délutánon. Mert szeretek főzni – szívesen csinálnám minden nap. És szeretek a rendezett házba belépni, nincs bajom a takarítással – még ha most úgy is tűnik.

Itt ülök és be kell látnom, hogy az egyensúly mindig csak egy pillanatra az enyém. Mire újra kinyitom a szemem, már látom magam előtt azt, hogy haladnom kell előre: sorakoznak a teendők. Csak akkor sikerül elnyújtanom a pillanatot, ha Férj hosszan ölel vagy beszélgetek vagy jógázom. Igen, szerencsés vagyok, mert legalább van olyan pillanat, ami betölt akár egy egész estét is.

Soha nem tudtam igazi labdákkal zsonglőrködni. Szavakkal vagy problémákkal annál inkább: dobálom őket, próbálom a fejem felett tartani az összeset, anélkül, hogy a szem elől veszíteném bármelyiket is. Csapongok, rangsorolok, igyekszem ott lenni mindenütt. Megesik, hogy sikerül.

Itt ülök, és csak arra tudok gondolni, hogy mi van, ha már növekszik bennem egy kicsi élet, úristen, mit kellett átélnie, az elmúlt időszakban: egy eszeveszett zsonglőr dobálta a tüzes karikákat, és jó párat leejtett, egyenesen a saját lábára.

Itt ülök, és telik az idő. El kell indulnom, mert fut a ház, vár a család, az alma még ott ácsorog az előszobában – és az én-időm letelt.

Ti hogyan csináljátok?

Ha tetszett a bejegyzés, csatlakozz a facebook oldalamhoz!