A régiek nem írtak fel semmi, pusztán az emlékezetükre támaszkodva idéztek fel számtalan, generációról generációra hagyományozódó szövevényes történetet. Szókratész a tudás ellenségének tartotta az írást, hiszen csak azt a látszatot kelti, hogy tudunk valamit és nem pedig a valós ismeret bizonyítéka. A feljegyzéssel tehermentesítjük az elménket és elbutítjuk magunkat. Az írás az emlékezés varázsszere – nem pedig az emlékezeté.
Listák, post-itek, határidőnaplók, magamnak küldött e-mail-ek – mi lenne velem nélkületek? Az asztalom inkább hasonlít csatatérre, mint egy rendes irodai bútordarabra. Titkon mindig is irigyeltem azokat a kollégáimat, akik mértani precizitással helyezték el a tollukat az asztal jobb szélén, miután az utolsó papírlapot élére állítva elhelyezték pontosan ott, ahol annak a helye van. És időben hazaindultak a munkából. Én is mindent megteszek azért, hogy elérjem vagy csak megközelítsem az ő szintjüket – mindkét fronton. Egyelőre sikertelenül – mindkét fronton.
Próbáltam leszokni a post-itek erdejéről, amivel nap mint nap kidekorálom a második otthonom íróasztalát, de nem megy. És emellett ott a teleírt határidő naplóm is. A rendszer nálam a káosz mögött húzódik: átnézendő anyagok, lefűzendő papírok és egyszer sem olvasott újságok között ülök minden nap; mindig keresem azt a papírt, amire felírtam valamelyik nap az aktuális el nem felejtendő tartalmat. Az esetek 99%-ban meg is találom. Az 1% pedig arról szól, hogy enyhe szívdobogással – mert persze, hogy a főnöknek kell és/vagy extránnagyonfontos dologról van szó – egyre növekvő pulzusszám mellett túrom össze az asztalomat és a szekrényemet. Aztán persze, meglesz, mivel végig ott volt az orrom előtt. Ezek a mankók nélkül egyszerűen elvesznék. Minden kimenne a fejemből, és a szisztematikusnak tartott elvek mentén felépített napjaimnak vége lenne. Igaz, a rendszer általában 8 és 8 óra 10 perc között felborul. De hova lenne az ember lánya, ha már 8 óra előtt tudná, hogy ez a napja is tűzoltás lesz?
A múlt héten meg is kaptam: készítenem kellett valamit a főnöknek. Hosszan nem szeretném ecsetelni, de lényeg a lényeg: kell hozzá papír meg olló is. Januárban már kért tőlem valami hasonlót. Mostanság azonban folyamatosan időszűkében vagyok – bizonyára a két hetes “férjhez mentem, majd jövök, csá!” szabadság is erősen közrejátszik az idővel folytatott meg nem szűnő versenyfutásommal. Így nem találtam rá időt, mire a főnök megkérdezte, hát a néhány (???) hónappal (??!!?? Ez most komoly? Hónappal?) ezelőtt – januárban (!!!) – készített dolgok hol vannak? De könyörgöm, azóta már mennyi papírt halmoztam fel? Hányszor túrtam át és pakoltam vissza mindent ad hoc jelleggel? Hányszor, mégis hányszor kerestem számára oly fontos dolgokat? Az előző kérdését pedig még megfejelte azzal, hogy a fiúk el szokták rakni – és nem, nem elég, hogy elrakják, mert nem csak beteszik a fiókba, vagy a szekrényben – ahogyan vélhetőleg én tettem, azóta sem találom – , hanem előtte még beleteszik borítékba… Mire mondtam neki, hogy igen, a fiúk olyan rendszeretőek és pedánsak – én viszont sokkal kaotikusabb vagyok. A válasz: pedig a lányok szoktak rendszeretőbbek lenni. Puff neki. Hát, sajnos, neked ez jutott – gondoltam, de persze nem személyeskedünk.
Úgyhogy tegnap rajzoltam, vágtam, színeztem – nem, nem óvodában dolgozom. Aztán büszkén mutattam a művemet – továbbra is tartom magam az előző kijelentésemhez, miszerint nem óvodában dolgozom. A főnököm pedig: hát, korábban ezt sokkal precízebben, egyszínű papírból csinálták. Az összeomlás határán voltam. De aztán kihúztam magam és mondtam: nekünk az irodán nincsenek színes papírjaink, így ez kivitelezhetetlen volt. A fehér alapon pedig semmit sem mutatott volna a fehér.
Ami számomra megmarad: a listák, amelyekhez kisebb-nagyobb kilengésekkel tartom magam. Maradnak a színes post it-ek, fecnik és társaik. Marad a jegyzetelés – így csak elodázom, nem pedig elfelejtem a kapott feladatokat. Maradnak az emlékezés varázsszerei. És a töretlen hit, hogy egyszer egy rendezett asztalnál ülhetek, amelyet a munkaidő lejártával elhagyok.
Mivel hajlamos vagyok írás nélkül megfeledkezni dolgokról, ezért most lejegyzem: remélem, már itt vagy. Remélem, már eljött az idő és ideköltözöl hozzánk. Várunk már, nagyon. Szeretni fogunk és óvni. Lehet, néha szigorú leszek és nem oldom meg helyetted a feladatokat; lehet, néha azt mondom, hogy nem, amikor te igenre vágynál; lehet, néha türelmetlen leszek és fáradt és hibázom majd. De mindig ott leszünk neked: hibáinkkal és baklövéseinkkel együtt. És ezt nyugodtan veheted fenyegetésnek.
Ha tetszett a bejegyzés, csatlakozz a facebook oldalamhoz!
A kép forrása: innen.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: