Amikor egész nap esik…

Vannak pillanatok, amikor nehéz rátalálni a szavakra: amikor kötelező jelleggel köszöntőt kell fogalmazni, vagy egyszerűen csak nem beszélhetünk a számunkra fontos és dédelgetett dolgokról, álmokról. Amikor úgy kell beszélni, hogy közben mélyen hallgatsz. Általában így kell megnyilvánulnunk, mert a határaink ezt diktálják. Egy idő után ez már terhes lesz, a csönd rád nehezül és úgy érzed, összeroppant. És az eső csak esik.

Igen, most már teljesen bizonyos, hogy ez a sötét oldal. (Igen, Star Wars-t nézünk már néhány napja. Nem, nem gondolom, hogy az beteges lenne, hogy majdnem 30 vagyok, és most találkozom a trilógiával először, amiből aztán még több részt forgattak, így a trilógia megnevezés már nem is helytálló. És igen, ráadásul tetszik is…) Esett az eső. Egész nap. És 13 fok volt. A cipőm átázott, a gumicsizma továbbra is hiánycikk nálam – de már nem sokáig. Be kell szereznem egyet, lassan a túlélés a tét.

Ma megint őrültek háza volt: telefonok és e-mail-ek tömkelege, közben egy kis terepmunka és személyes egyeztetés. Ráadásul két óra óta ébren vagyok, mert elkezdett kattogni az agyam a céges dolgokon. Kerestem a megoldási utakat – holott aludnom kellett volna. Meg is van az eredménye: nem ismerek magamra a tükörben. És naná, hogy ilyenkor kell konferencia beszélgetést tartani egy egyébként is baromira bonyolult, (buta) angol nyelvre lefordított program használatáról, és persze, hogy nem máskor, mint az egyik fontos információ ecsetelése közben érkezik meg a főnököm, majd egy kedves partner, hogy akkor egyeztessünk, mert idő van, és egyébként is, rosszul kértük a szolgáltatást. Mert mikor máskor? Nem akkor, amikor kipihenten, a békésen elfogyasztott délutáni (egyetlen) kávém után nyugodtan ülök és elmélkedem arról, hogy az ilyen-olyan levelek/rendezvények/kollégák egyéb ügyes-bajos dolgai/szállítások/kiadványok/táblázatok/bármilyen, a főnököm által szemrebbenés nélkül rám testált feladatok és teendők hogyan is állnak. Nem. Hanem olyan őszi napokon kell megőrülni, amikor kialvatlan, nyúzott és eléggé leharcolt vagyok. Mert mikor máskor.

De az a fájdalmas igazság, hogy imádom az ilyen napokat: az enyhe gyomorideget, a sorjázó feladatokat, amikkel egy zsonglőr pengeélen táncoló ügyességével kell egyensúlyozni, mert ha egyszer elhibázod a ritmust vagy a lépést, akkor lőttek az egésznek. Imádom a megválaszolható kérdéseket, azt ha telefonok során jut egy fél perc személyes beszélgetésre is (ez lehet, visszavezethető az egyik előző bejegyzésben leírt, nos, nevezzük sajátos szociális hálóm jellemzőjére); és imádom azt, ha valamit elintézek és rendben van. És azokat az e-mail-eket is, amiket egy perccel a főnök levelének beérkezése után már útjukra is bocsájtok: Ezt már intéztem. Üdv, stb.

De van egy másik oldal is: egy békés, csendes, elmélyülést kereső oldal, amely ilyenkor a legszívesebben kifutna a világból, hogy legyen már csend és hallgasson el végre mindenki egy percre. És sétáljunk. Ketten (vagy hárman). És hallgassunk ketten (vagy hárman). És legyünk ketten (vagy hárman). És büntetlenül éljük meg azt a pillanatot, amikor nem találjuk a szavakat. Legyen könnyű a csend közöttünk.

Mert amikor egész nap esik, nagyon hiányzik a nyár.

Ha tetszett a bejegyzés, csatlakozz a facebook oldalamhoz!