Amikor már majdnem egy hónapja házasságban élsz, a fészekrakási ösztöneidet a kedves rokonok és a jó barátok adományainak köszönhetően szenvtelenül és lelkifurdalás nélkül kiélheted, akkor feltámad a vágy, hogy most azonnal, de rögtön érkezzen meg a gyermek a családba. Pontosabban közénk, és legyünk végre család. És várni kell, várni, várakozni – türelemmel és türelmetlenül, kitartóan és akaratosan, vágyakozva és kétségbeesetten átvészelve a súlyos és aggasztó lassúsággal tovamászó időt. Közben abban bízva, talán még beleférünk abba a 30%-ba, akiknek az első három hónapban összejön. Harmadik hónapja próbálkozunk. Most itt tartunk, ezt a kezdetet éljük meg.
Szóval a gyerekvállalás szerepel nálunk a toplistát tervek között. Persze, már átböngésztem minden a témához kapcsolódó internetes (szak)portált – már ismerem az ovulációs teszteket, a hőmérőzés technikáját; hogy hány naponta ajánlott együtt lenni, melyik napszakban, utána mennyi ideig ajánlott fekve maradni stb.; és egy fórumra is regisztráltam. Az utóbbi egyelőre teljesen elhibázott ötletnek tetszik, mert szinte csak én írok öt sornál hosszabb posztot. Ami, valljuk be, egy kicsit unalmassá teszi a fórumozást, ami elméletileg azt a célt szolgálná, hogy mások történetét, gondolatait, gondjait is megismerjem, ne csak a sajátomat írjam ki magamból. Ezért is jött a gondolat, hogy ha már úgyis ki kell élnem valahol a leküzdhetetlen vágyamat az írás iránt, akkor talán nem egy halódó még nem pezsgő fórumon kellene azt megtennem, ahol a jelek szerint senkit sem érdekel, hogy mit írok, hanem egy blogban. Ahol legalább nincsenek tagok, akik idegesítő üzenetet kapnak, hogy: Nézd már, ez az er megint firkált valamit az Aviváról meg a jógáról vagy éppen a ovulációs tesztekről; hanem van egy hely, ahova büntetlenül írhatok bármit – ha nem érdekel senkit, akkor nem olvassa el, tovább lapoz és többet nem tér be hozzám. De legalább meglesz egy helyen. Ki tudja, lehet kinyomtatom és elteszem egy fiók mélyére, hogy a kamasz gyerekeim majd jót nevethessenek rajtam. Arra mindenképpen jó lesz.
A fórumozás egyébként nem magamtól jutott eszembe, hanem egy általam nagyon kedvelt blog adta az ötletet. És mivel nem a szülővárosomban lakom és még csak az iskoláimat sem itt végeztem, ezért hogy úgy mondjam, a szociális hálóm elég gyér, így igyekszem minden lehetőséget megragadni a beszélgetésre. Magyarul: egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány barátom van helyben. Ráadásul az a barátnőm, akivel nap mint nap meg tudom beszélni az ügyes bajos dolgaimat – pl.: mivel aranyozta be a napomat vagy mivel akasztott ki Férj, mi újság a családomban, még mindig nem vagyok várandós, milyen lesz a fürdőszobánk – , nos, ő egy férfi. Azonban jó barát, és talán ez fontosabb a neménél. Mondjuk az a szerencsés állapot áll fenn, hogy napokon belül apa lesz, így nem untatja a gyerek-téma. Szóval a hús-vér emberek hiánya, valamint a tényleges barátaim és a köztem lévő térbeli távolság eredményeképpen jutottam arra a gondolatra, hogy megfogadom Evelin tanácsát. Próbálkozom – ott is. És közben erősen reménykedem, hogy hamarosan eljön hozzánk egy kis lény, aki kizárólag a jó tulajdonságainkat örökli majd – nem lesz lusta, aluszékony, hirtelen haragú, nem fog fejjel menni a kőfalnak is (ha-ha, persze… mindenki ebben bízik! 😀 Aztán jön a kopp és a görbe tükör, amiről kiderül, hogy nem is torzít…). Addig pedig nem marad más hátra, mintsem várni – olykor türelemmel, máskor kevésbé kimérten, és reménykedni, hogy pont akkor érkezik majd hozzánk, amikor kell.
Bármikor jön is el az az idő, egy újabb kezdetet jelent majd. A kezdetek pedig mindig izgalmasak, rengeteg új élményt tartogatnak, és a bennük rejtőző összes veszély ellenére is részei annak a hosszú folyamatnak, amelyet egy napon majd három magvas tőmondatban össze tudunk foglalni – valahogy így fog kezdődni: És akkor megtudtuk, hogy úton vagy és megváltozott minden.
Ha tetszett a bejegyzés, csatlakozz a facebook oldalamhoz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: